Mi a csoda? Már megint reggel van? Ez meg hogy lehet? Nem, a szememet addig nem nyitom ki, ameddig össze nem szedem magam… Vajon hol vagyok, és mi történt? Ez nem az én ágyam, az egyszer biztos! És a mi szobánk sem ilyen világos, a szemhéjamon át érzem a napsütést. Csak tudnám, miért vagyok itt, meg azt, hogy ez az itt, az hol van…
De most nem ez a legfontosabb, még mindig nem tudom, mit fogok ma művelni, amitől Potter kiakad majd… Becenevek? Nem, az már megvolt… A nyakán lógni? Az is megvolt, és nem lett jó vége! Eszembe is jutott, hogy mi történt, de jobb lenne, ha nem emlékeznék rá… 

Ha az eszem nem vezet félre, akkor most a gyengélkedőn kell lennem, hiszen éjszaka egy vérfarkassal találkoztam… Csak abban bízom, hogy nem nyúlt hozzám… Na jó, kinyitom a szemem, és körbenézek! Mi ez az egész? Mind a négy dilis fiú itt van a gyengélkedőn, de minek? Jó-jó, ők is velem voltak, de… Mindegy, csak azt nem értem, hogy Potter miért az ágyamra dőlve alszik, és miért olyan sápadt… Lehet, hogy tényleg ennyire szeret? 
Nem, az azért nem biztos, hiszen az is lehet, hogy csak megijedt, hogy esetleg kicsapják…
Inkább felébresztem, és megkérdezem, hogy mi ez az egész! 
- James! – Gyengéden megsimítom a hátát, mire ő összerezzen, és rögtön felkapja a fejét. Ekkor még az eddigieknél is meglepőbb, ámde kedvesebb dolgot fedeztem fel. A hős, mindenki kedvenc James Pottere sírt. Legalábbis a szemei erről árulkodnak, és így érhető lenne az egész szituáció is…

- Lily, én igazán sajnálom, nem szabadott volna engednem, hogy utánunk gyere! De nem történt semmi baj, csak annyi, hogy elájultál, Madam Pomfrey azt mondta, nem lesz semmi bajod! Kérlek ne mondd el senkinek, amit az éjjel láttál! És… - hadarta a fiú.
- Nyugodj meg! Egyáltalán nem a te hibád, hogy utánatok mentem, és tényleg nincs semmi bajom, csak nagyon megijedtem… Nem mondom el senkinek!
- Köszönöm! Nagyon aggódtam érted, és megijedtem…
- Azt látom! – mosolyogtam, mire ő értetlenül bámult rám. – A szemed…
Olyan aranyos volt, ahogy hirtelen levette a szemüvegét, és tükörként használta. Gyorsan letörölt egy kóbor könnycseppet, amit én addig észre se vettem, majd megtisztította az üveget, és felöltötte okuláréját. Erre én felnevettem.
- Ne tessék kinevetni! Nem sírtam, csak… na jó, egy kicsit…
- Tudod, néha kezdem azt hinni, hogy nem vagy Fatuskó…
- Köszi…

Nem beszélgethettünk tovább, mert hirtelen kivágódott az ajtó, és óriási hangzavar kerekedett.
Elsőnek Madam Pomfrey szaladt be, és egy ágyat készített elő, utána McGalagony és Dumledore vonszoltak be egy fiút, aki kézzel, lábbal, és még ki tudja hány testrésszel ellenkezett. Ahogy jobban megnéztem, azonnal rájöttem, hogy ki az, és arra is, hogy mi baja.
Harry Weasley egy hibbant majom, elnevezte magát Indiana Weasleynek, és egyfolytában régi cuccokat keresgél. Ez önmagában még nem lenne baj, de ennek a mániájának köszönhetően minden nap megfordul a gyengélkedőn, amikor nem, akkor már keresik, mivel a hiánya rossz jel… 

- Nem, nem, nem akarom! Semmi bajom! Fogják már fel! Sziasztok, Lily, James, és az alvó emberek… Hé! Maga meg mit akar azzal a tűvel?! Nem, engedjen már el! 
- Harry Weasley! Azonnal üljön le, és fogja be a száját, vagy elnémítom! – kiabált McGalagony professzor, mire a fiú durcásan lehuppant az ágyra, amin minden nap meggyógyítják a sebeit.
- Árulja már el, mit művelt már megint? – kérdezte a javasasszony.
- Griffendél Godrik kardját kerestem, és már majdnem megvolt, amikor Piton megjelent, és rám köszönt… Én meg leestem a fáról…
- Még hogy Griffendél kardja! Hiszen azt a koboldok már rég ellopták azóta! – csóválta a fejét az átváltoztatástantanárnő. 

Meg kell hagyni, amellett, hogy dilis a gyerek, igazán okos, és bátor is. Nem hiába osztotta a süveg a Griffendélbe! Hatodéves, szóval egy évvel fiatalabb, mint mi, mégis sokszor futunk össze vele, és Emma szerint igazán mókás fickó. Nem tudom, valahogy én inkább az ütődött kategóriában tartom számon… Jó, a lényeg az, hogy jóban vagyok vele én is, és igazság szerint az egész suli szereti, mert mindig segít, ha szükség van rá. Az persze részletkérdés, hogy egy kicsit béna… 

***

Az első órára nem értünk be, de a másodikra igen. Ez bájitaltan volt, és az öreg Lumpsluck professzor tartotta. Utálom a Lump klubot, mert ott egy csomó elit, és unalmas ember van, akik sokra vihetik még az életben. Én, Potter és Black természetesen benne vagyunk. Emma is ott lenne, ha nem mondta volna meg a profnak már az első órán, hogy neki esze ágában sincs egy teremnyi marhával együtt tölteni a szabad idejét. Azóta a tanár békén is hagyja, csak egy kicsit ritkábban szólítja fel órán… Most Potter mellé ültem le, hogy egy kis borsot törhessek az orra alá. Ugyanis párokban dolgozunk, mert kevés a hozzávaló a szekrényben.

- Ezt is bele kell tenni? – kérdezi James.
- Hát persze, az egészet! – válaszoltam neki. A kis naiv, minden elhisz amit mondok neki, azért, mert mindig én voltam a legjobb Bájitaltanból, így a józan esze ellenére is elköveti a buta irányításom alatt a bájital elrontását.
- Lily, mi ez? Nézd, tiszta piros a lötty, pedig fehérnek kellene lennie! 
- Nem tudom, mi történhetett vele! – De igen, csak nem fogom megmondani!
BUMM! Fel is robbant az üst, még jó, hogy nem lettem csupa trutyi! Potter viszont… Á, nevetnem kell! Olyan vicces, ahogy köpködi a hánytatólét…
- Mi folyik itt? – kérdezi a professzor.
- Semmi, csupán megtréfáltam egy kicsit a barátomat…
- Lily, ez nem volt jó öbleh… - kezdte Ágas, de nem tudta befejezni, ugyanis egy óriási adag reggelit tálalt Piton üstjébe… 
- Hé, Potter! Ezt most nyald is fel! – háborgott az illetékes, akire ránevettem, és ettől rögtön elhallgatott. Hm, Perselus még jól jöhet, szóval azt hiszem, felveszem a listámra, és kibékülök vele, de ha még egyszer lesárvérűz, akkor rosszabbul jár mint Potter!
- Piton, takarítson fel, Evans, kísérje fel Pottert a gyengélkedőre, Black, jegyzeteljen úgy, hogy Potter lemásolhassa, Black, jegyzeteljen úgy, hogy Black lemásolhassa, hogy Potternek legyen mit másolnia…

Út közben még mindig jókat nevettem, és most először elmondhattam, hogy élvezem azt, hogy James Potter barátnője vagyok. Már majdnem a gyengélkedőhöz vezető út felénél jártunk, mikor James elindult az ellenkező irányba, és beszaladt egy (lány!) vécébe, Hisztis Myrtle vécéjébe. Én persze gondolkodás nélkül utána rohantam. Mikor utolértem éppen egy fülkébe szaladt be, de az ajtót nem csukta be maga után, én pedig bementem hozzá. 
A vécékagyló előtt térdelt, és a hasát fogta, láttam az arcán, hogy szenved. Nagyon rosszul éreztem magam miatta, soha nem láttam még ilyennek, és sajnáltam őt, nem akartam neki ártani… Lassan leültem mögé, és a hátára tettem a kezem, mire megremegett, és még szorosabban ölelte át a gyomrát.

- Sajnálom, nem akartam neked fájdalmat okozni, csak meg akartalak tréfálni…
- Pedig sikerült… - válaszolt keserűen. Nem tudtam mit mondani neki, ezt tényleg nem akartam, és nagyon sajnáltam, hogy fájdalmat okoztam neki. Hosszú pillanatokig csendesen ültem mögötte, aztán lassan felálltam, erre ő megfordult, és rám nézett.
- Kérlek… ne hagyj itt!
- Itt maradok, ne félj! – Visszaültem mellé, és nyugtatóan átöleltem őt, mire ismét megremegett, és nagy loccsanás kíséretében belehányt a vécébe. Gyorsan varázsoltam neki egy pohár vizet, és megitattam vele, még mindig remegett. Nem is értem, hogyan lehetséges, hogy James Potter nem fél semmi olyantól, amitől mindenki más igen, egy kis rosszullét viszont teljesen kiüti őt a nyeregből… - Jobban vagy?
- Igen, egy kicsit…

***

Délután négy óra van, és nem sokat javult a helyzet, James ahányszor kimozdult a mosdóból mindig visszaszaladt, mert újra elkapta a hányinger, én pedig nem tudtam ott hagyni, annyira maga alatt volt egész nap… Még az órákra se mentünk be, és mikor a harmadik órán nem voltunk ott, megjelent Sirius, Remus, és Peter. Aggódva kérdezték meg, hogy minden rendben van-e, ám mikor azt feleltem, hogy nem, akkor rögtön megtettek mindent amire kértem őket. 
Megkértem tehát Remust, hogy menjen fel a gyengélkedőre Madam Pomfreyért, Siriust pedig, hogy szóljon a tanároknak, hogy nem tudunk ma órára menni…

A javasasszony azt mondta, nem lesz semmi baj Potterrel, de a mai nap még valószínűleg nem lesz jobban, és azt mondta, etessem meg őt, de ez nem lesz könnyű…
Azt azonban még mindig nem tudom, honnan szerzek neki ételt, hiszen nem hagyhatom itt, a Tekergők pedig már rég elmentek. Ekkor kinyílt az ajtó, és betévedt rajta egy hatodéves fiú, Indiana Weasley, a kezében egy tálca volt, jól megpakolva minden földi jóval…
- A Madam kérte, hogy hozzak nektek enni…
- Köszi, Indi! Te már megint a gyengélkedőn voltál?
- Igen, de már majdnem megszereztem a kardot…
Többet már nem tudtam meg, mert a fiú kiment, én pedig Jameshez fordultam.
- Egyél!

- Nem vagyok éhes, köszi!
- Egyél, vagy megtömlek!
- Lily, kérlek, nem érzem jól magam! – könyörgött keservesen.
- James, igaza van a barátnődnek, edd meg! – siklott be a fülkébe a mosdó tulajdonosa, Myrtle, és bíztatóan mosolygott. Potter azonban nem igazán akart étkezni, ezért a szellem megsértődött, és elment. Ismét ketten maradtunk, és szegény fiú nagyon émelygett, láttam rajta, hogy nem kell sok idő, és újból a kagyló felé kell majd néznie…

- Kérlek, ha nem eszel, akkor kiszáradsz, mert ez az egész még tartani fog egy darabig…
- Lily, nem érted? Ha lenyelnék egy falatot, akkor még rosszabbul lennék! Nem akarom, hogy még jobban fájjon!
- De James! Ha nem eszel, akkor ki tudja mi lesz veled! – zsörtölődtem, aminek következtében körülbelül úgy nézhettem ki, mint egy vén banya…
Mikor láttam, hogy az erőszakkal nem megyek semmire, úgy döntöttem, hogy kedves, és megértő leszek, szóval inkább nem játszom meg a főnököt.

- Figyelj, én tudom, hogy ez szörnyű érzés, de… enned kell! Itt vagyok veled, nem hagylak egyedül, akkor talán nem fog annyira fájni.
Szavaim hatására nagy keservesen megevett egy szendvicset, de utána ismét a hasát fogta.
Rossz érzés volt nézni, hogy szenved, főleg, hogy miattam…
- Lily?
- Igen?
- Szeretlek…

***

Este nyolc körül James elaludt, éppen amikor a Tekergők megérkeztek. Együtt felvittük őt a klubhelységbe, és onnan a fiúk a hálótermükbe. Én is elindultam a mi szobánkba, ahol csak Emma tartózkodott. 
- Lily! Mesélj, hogy mi történt!
- Az a bájital nagyon kiütötte Jamest, és egész nap Myrtle mosdójában voltunk, szörnyen nagy fájdalmai voltak… Ez rosszabb, mint a hasmenés-hányás vírus, igaz, akkor is nagyon fáj az ember hasa… Szóval a mai nap a fájdalomé volt, nem csodálnám, ha szakítana velem miatta…
- Figyelj, nem akarod inkább felbontani a fogadást?
- Mi?! Miért?
- Nem akarom, hogy szegény Jamest nagyon megviselje az egész… A bátyám legjobb barátja, és én is nagyon kedvelem. Biztos vagyok benne, hogy ilyen piti dolgok miatt nem hagyna el, és ha nagyobb dolgokat csinálsz, akkor az nagyon fájni fog a szívének…
- Nem, a fogadás marad! És itt az ideje, hogy Potter leszálljon rólam! – mondtam, de belül nem vagyok már olyan biztos ebben, mint kívül…