Lám csak, kisütött a nap, szép idő van, olyan kellemes délutáni időnek hinné az ember, ha nem tudnám, hogy még csak nyolc óra van… Te jó ég! Nem reggel nyolc, hanem délután két óra van! Mi történt velem? Soha nem szoktam ilyen sokáig aludni, mindig kipattannak a szemeim, és felkelek! Most azonban… Mit csináltam éjszaka? Nem emlékszem…
Vegyük sorra az eseményeket tegnap reggeltől!

Először felkeltem, nagyon korán volt, és írni kezdtem azt a naplócskát, aztán jött Remus, aztán a Nyekergők, utána suli, aztán könyvtár, ott James randira hívott. Azután Emma lelocsolt egy pohár vízzel, elmentem a randira, beszélgettünk, visszajöttünk, írtam a könyvembe, jött Remus, beszélgettünk, feljöttem, és innentől…
Mi is történt? Feljöttem, és gondolkodni kezdtem, rájöttem, hogy szeretem őt, és ezért teljesen kétségbe estem, sírni kezdtem, de mi történt ezután?


Ez a furcsa érzés nem hagy nyugodni, de nem tudom mi ez, nem találok választ… Mindig Őt látom magam előtt, és visszagondolok az első csókra is, nem értem, miért jár ezen az agyam! Olyan jó érzés volt, amikor átkarolt, és az ajkát az enyémre tapasztotta…
Ne! Lily, ez nem lehet! De úgy látszik mégis… Hogyan szerethettem bele James Potterbe?
Ez reménytelen, nekem el kell őt veszítenem, nem megszeretnem… Lassan lepereg az első néhány könnycsepp az arcomon, és sok követi még őket, hosszú az éjszaka, én talán telesírom…

Mégsem sírhatok egész éjjel, az túl sok lenne, nem inkább le kellene mennem a klubhelységbe, és olvasni egy kicsit, az mindig segít. Talán nem is szeretem őt, talán csak félreértettem magam… Igen, biztos vagyok benne, hogy csak kezdek megbarátkozni vele, és a barátja akarok lenni. Semmi többet nem akarok tőle, mint a barátságát, hiszen igazán kedves tud lenni, ha akar. Igen, ez a megoldás, nem lehet más, szeretem őt, mint jó barátot! Ó, Lily, milyen buta vagy! Ezért kellett sírni? Nem kell így megijedni mindentől, amiben nem vagy biztos!... Te jó ég, már magammal veszekszem, ez már kóros! Tényleg le kell mennem olvasni, attól talán rendeződnek a gondolataim…

Jaj, már ez sem köt le, egyre csak azon jár az agyam, hogy mi van velem, és győzködöm magam, hogy ez csak egy barátság érzése. Hiába sikerült meggyőznöm magam, még mindig egy kicsit a probléma hatása alatt vagyok… Csak most ne jusson senkinek az eszébe lejönni! Nem vagyok partiképes… 
- Evans! Te meg mit csinálsz itt? – Na, kellett nekem kérni! Sirius Black mindig a legjobbkor, a legjobb helyen…
- Ha nem tudnád Black, ez itt egy klubhelység, és jogom van itt lenni!
- Jól van, na! Nem kell mindjárt a fejemet leharapni… - váltott hangnemet, és leült mellém, majd kedvesen folytatta. – Nem tudsz aludni?
- Nem, nem igazán. És te?
- Igazából hulla fáradt vagyok, de kiment az álom a szememből, miután James felvert, hogy elmeséljen mindent a randitokról…

- Értem… Én…
- Nagyon szeret téged, remélem értékeled! – Ó ne, újabb küzdelmek az érzéseimmel… Most miért érzem megint azt, hogy valami belülről szurkálja a gyomromat? És miért az ő arcát látom magam előtt? Miért vágyakozom a csókja után? Ezzel szemben miért látom azt, hogy Emma a képembe vigyorog, és bejelent, elvesztettem a fogadást?
Szeressem-e James Pottert, vagy ne? Inkább úgy a helyes: szabad-e szeretnem? Ez olyan rossz így… Ha meg nem szeretem, és elfojtom ezt az érzést, akkor megnyerem a fogadást, és elveszítem a pasit 10 nap alatt. Így akkor Emmának kellene összejönnie Jamesszel… De ha szeretem, ha engedek ennek az érzésnek, akkor elvesztem a fogadást, és a büszkeséget, mindamellett össze kell jönnöm Sirius Blackkel, legalább egy hónapra.
De tényleg, hogy a csudába jövök én össze Blackkel, ha azért veszítettem el a fogadást, mert Potterrel vagyok?! Tiszta dili… De a legnagyobb baj az, hogy még mindig úgy érzem, hogy egy cseppet vonzódom hozzá! Ez egy ördögi kör…

Minden elhomályosodott a szemem elől, azt hittem elájulok, de mégsem, csak a könnyeim kezdtek szép lassan peregni az arcomon…
- Lily? Mi a baj? – nézett rám (feltehetőleg rám nézett) Sirius. 
- Semmi… csak… csak… - nem tudtam egy épkézláb mondatot kinyögni, mire ő egy cseppet idegesen, zavartan, vagy a jó ég tudja hogyan, de megveregette a vállamat. Mit ne mondjak, nem lehetett jártas mások vigasztalásában, mint ahogyan Emma se tud senkit jobb kedvre deríteni, ha egyszer valamiért eltört a mécses… Na igen, ezek a Blackek, érdekes népség, főleg ez a kettő, de nélkülük megállna a világ forgása…


Most már emlékszem, lent voltam a tűz előtt kb. négyig, és csak azután jöttem fel. Eközben sikerült megnyugodnom, és biztosítani magamat arról, hogy csak pillanatnyi gyengeség volt ez az egész, és csak azért éreztem azt a valamit (amit már nem érzek, hál’ Istennek), mert hagytam egy pihenőnapot, amikor nem mentem Potter idegeire… Pillanatnyi gyengeség, vagy hét óráig tartott… De nem baj, majd egyszer megérem azt a napot, amikor majd Potter leszáll rólam, és nekem minden pillanatom Hawaii lesz!

Ma újult erővel folytathatom a Potter-kínzást, de csak fél napom van rá, úgyhogy sok pótolni valóm van! De mindenek előtt jó lenne, ha felöltöznék, el szereznék valami ehető dolgot, ugyanis a gyomrom majd’ kilyukad… Már senki nincs a Griffendél-toronyban, mindenki odakint a parkban, vagy a könyvtárban tölti a szabadidejét…
Nem sokára én is jövök, reszkess, Potter! 
Most a nagyterem felé veszem az utamat, hiszen még nem ettem semmit… Hm, kit látnak szemeim? Ez itt nem Peter? Vajon hová megy? Nem értem, miért nem a többi Nyekergőt követi… Neki elvileg az ő nyomukban kellene loholnia, nem pedig sunyin arrébb lopódznia… 
Mindegy, bizonyára nem írt házit, vagy valami ilyesmi. Ja igen, a házi ma nem lényeg, szombat van! De jó illatok szálingóznak itt! Azt hiszem, maradt valami abból a finom ebédből, hiszen milyen lenne az, ha csak az illatból hagytak volna az ő kedves Lily Evansüknek? 

Ki van még itt? Nem akarok egyedül enni… Á! Ott van Perselus, mivel kibékültem vele, nyugodtan odamehetek hozzá, és beszélgethetünk. 
- Szia, Persy!
- Tessék?! Lily, az oké, hogy Pöttikét meg a Nyekiket becézgeted, de én nem vagyok Persy! 
- Jó-jó, rendben, Perselus!
- Na azért! Hogy-hogy ilyenkor ebédelsz?
- Akár hiszed, akár nem, ez a reggelim lesz! – feleltem. Ezt szeretem Perselusban, mindig olyan könnyen túllép mindenen… Nem gondol semmi rosszra, ha azt mondom, most ébredtem, nem hiszi azt, hogy esetleg rossz dolgokat műveltem, mondjuk Potterrel lógtam.
- Akkor jó étvágyat!

- Köszönöm, neked is!
Jól elbeszélgettünk, boldog voltam, hogy visszakaptam egy régi barátomat, és tisztáztuk a problémáinkat. Azt mondta, nem akart sárvérűnek hívni, csak nagyon bepörgött, tudja, hogy erre ez nem mentség, de nagyon sajnálja, és megbánta. Én is megbántam, hogy nem hittem neki olyan sokáig, hiszen az igazi barátok tudnak megbocsájtani.
- Lily, kérdeznem kell valamit! – mondta hirtelen, és érdekes arcot vágott.
- Mondd, mire vagy kíváncsi!
- Mi történt veled, hogy ilyen hirtelen beleszerettél Potterbe?
Ez a kérdés szíven ütött, tudtam, hogy nem volna szabad elmondanom neki az igazat, de nem bírtam tovább, beszélnem kellett valakivel őszintén. Megragadtam a karját, és kirángattam a teremből, majd mikor meggyőződtem róla, hogy senki nem lát minket, így szóltam:
- Fogadás volt.
- MICSODA?!
- Fogadtam Emmával, hogy tíz nap alatt elérem, hogy Potter megutáljon! Ez a hetedik napom. De erről nem tud senki, csak te, én, és Emma, na meg Matt, akinek Emma pletykálta el, de ő részletkérdés… 

- Lily, te nagyon szemét vagy, ugye tudod? – mondta mosolyogva, de azért láttam rajta, hogy nagyon meg van lepődve. – Figyelj, ha bármiben a segítségedre lehetek, akkor szólj nyugodtan! 
- Köszönöm! – mosolyogtam rá. Ekkor azonban váratlan dolog történt… A mellettem álló fiú egyszerűen lesmárolt, nem is értettem, hogy miért. Igazán érdekes lehetett, ahogyan ott a nagyterem ajtaja előtt állva egy griffendéles lány (James Potter barátnője!), és egy mardekáros fiú (James Potter egyik ellensége) csókolózott. Jól csókolt, nem mondom, ám Potter sokkal jobb, mondjuk ez valószínűleg csak tapasztalat kérdése. Azonban az kellemetlen volt, hogy mivel ebéd után vagyunk nem volt túlzottan kellemes a másik szájának íze. Nem tudom elképzelni, hogy mi ütött Pitonba. Két pillanat múlva viszont minden világossá vált… Hallottam néhány dühös lépést, és egy sikolyt is, ez utóbbi bizonyára Emma volt, az előbbiek pedig nagy valószínűséggel kedvenc Nyekergőink…

Nem tévedtem, hiszen a következő pillanatban már éreztem James elsuhanó tenyerének szellőjét, és láttam, amint egy szép, nagy pofonként csattan Perselus pofikáján… 
- MIT KÉPZELSZ MAGADRÓL, HOGY A BARÁTNŐMET CSÓKOLGATOD?!
- Nyugi, Pöttikém! – vicsorgott Piton, miközben vérző arcát markolászta. Nem mondott semmi mást, csak továbbállt. Előtte azonban rám nézett, és ebből rájöttem, hogy azért tette ezt, mert segíteni akart nekem. De édes! Biztosan viszek majd neki egy csomag édességet ezért! Remélem, hogy nem lesz semmi komolyabb baja…
- Lily, és te hagyod ezt?! – kérdezte Emma teljesen holtra váltan. Úgy tűnt, ha nem kapaszkodna Matt karjába menten elájulna. James pedig Siriusra támaszkodva erőtlenül rám mosolygott, de látszott rajta, hogy ideges, és sápadt is volt egy cseppet. 
- Nem én smároltam le őt, hanem fordítva! 
Nem tudom, hogy ki mit gondolt, de azt hiszem, James hitt nekem, de még mindig eléggé zaklatottnak tűnt, így inkább odamentem hozzá, és átvettem Blacktől, és megkértem, hogy menjünk ki a parkba sétálni. Jött is szívesen. Így elköszöntünk a többiektől, de valahogy hiányérzetem támadt, nem tudom, hogy miért. Peter nem volt velük, azt tudom, nem is ő hiányzik onnan, hanem valami más… Nem tudok rájönni, hogy ki/mi.

Mikor kint a parkban sétálgattunk, láttam, hogy a mellettem haladó fiú még mindig ideges, de nem akartam megkérdezni, hogy miért. Furcsa módon sajnáltam őt egy kissé, mert nekem se esne jól, ha a pasim a szemem láttára csókolózik az ellenségemmel… Nem szóltam hozzá, csak fogtam a kezét, és élveztem annak melegét. Egyszer aztán megálltunk egy olyan helyen, amit hirtelen nem tudtam betájolni, de igazán hangulatos volt. Egy nagy fűzfa alatt álltunk, ami nem a szokványos fajtából volt való. Tele volt kék virágokkal, és az ágai különösen lehajlottak, ám ahogyan közeledtünk a növényhez, ezek függöny módjára szétnyíltak, és utat engedtek nekünk. Végül bezáródott mögöttünk, és egyenletesen mozogni kezdtek a lelógó, virággal telített indák, a lehullott szirmok pedig lassú forgószél módjára körültáncoltak minket. Ennek következtében kellemesen hűvössé vált a levegő, és a hajamba is belekapott az újonnan érkezett fuvallat, és láttam, hogy James jóval rövidebb haját is megmozgatja a légjárás. Közelebb lépett hozzám, én is őhozzá, így nagyjából öt lépés választott el minket egymástól, és a körülöttünk áramló szirom és levegő keverék is kisebb kört írt már le. Tettünk még egy-egy lépést, mire a forgószél is közelebb húzódott hozzánk, már csak három lépés volt köztünk, mire mind a ketten egy újabb lépést, s a távolsággal együtt szűkült a levegő köre is. Ekkor idelépett hozzám, szemben álltunk egymással, megfogta a két kezem, és magához húzott, éreztem, a szíve dobogását, a teste melegét… Felnéztem rá, és láttam a barna szemeiben, hogy egy kicsit szomorú, de amint meglátta az én szemeimet a sajátjában, álmodozóan rám mosolygott. A virágszirmok már közvetlenül a testünk mellett repkedtek, és ahogyan láttam a szemében azt a csillogást…
Az egész olyan romantikus volt, hogy egy ismeretlen érzés kerített hatalmába, aminek köszönhetően egyre közelebb hajoltam hozzá, és megcsókoltam. Nagyon meglephettem őt, de nem ellenkezett, és éreztem, hogy a karjai átfonódnak a derekamon.

***

Este hat körül indultam csak vissza a kastélyba, immár egyedül, James úgy döntött, hogy még benéz Hagridhoz. Érdekes volt ez a nap, soha nem hittem volna, hogy huszonnégy órán belül két fiúval is csókolózni fogok, olyan abszurdnak tűnt… Na, ezt szépen megcsináltam!
Magamban elkezdek vigyorogni, de nem sokáig, ugyanis két kéz nehezedik a vállamra, és bevonszol egy kihalt folyosóra. Nem tudom ki az, de nagyon megijeszt, és ha így halad, akkor félni fogok! Hiába próbálok megfordulni, nem tudok, nem engedi az elrablóm. Körülbelül fél percig erőlködtem, de utána feladtam, végül pár perc múlva megálltunk a folyosó egy sötét sarkában. Ekkor végre megfordulhattam, és nem kis megkönnyebbülésemre egy jó barátomat találtam magam előtt.
- Szia, Remus! Jól megijesztettél, ugye tudod? – kérdeztem zavartan nevetgélve, ugyanis láttam az arcán azt a komor tekintetet, amit még soha, és ettől nagyon megijedtem. Nem válaszolt, hanem megragadta mind a két karomat, de olyan erősen, hogy az már fájt, és olyan közel húzott magához, hogy éreztem ahogyan lélegzik, pontosabban dühösen fújtat. 
- Te egy érzéketlen fatuskó, egy igazi szemétláda vagy, Lily Evans! Még egy sarkon álló hölgynek is több érzése van mint neked!
- Miről beszélsz?
- Hogy miről?! Azt kérdezed, hogy miről?! – ordította az arcomba, és egyre inkább megrémített engem.

- Arról a fogadásról! James szeret téged, te rongy! Önző vagy, és semmirekellő! Gonosz, csalfa, és nem lehet benned megbízni! – Minden szó a lelkembe szúrt egy-egy tőrt, de ő nem elégedett meg ennyivel. Megpofozott, nem is egyszer. Én pedig tűrtem, egy darabig. Mikor már teljesen kikészültem, visszaütöttem, nem is kicsit, mire ő a falnak vágódott. Mind a ketten véresek voltunk már, de még mindig verekedtünk, ütöttünk, vágtuk a másikat. Jó nagy vértócsák voltak már körülöttünk, de nem hátráltunk, egészen addig, míg egyszer mérgemben érzékeny ponton rúgtam bele ellenfelembe. Erre ő összerogyott, és könnyek szökkentek a szemébe, mire én nagyon megijedtem, mert nem akartam kár tenni benne.
- Te jó ég! Ne haragudj! Nem akartam, nagyon sajnálom! – Én már rendesen sírtam, és letérdeltem mellé, mire ő fura arckifejezéssel nézett rám, de mosolyt erőltetett az arcára.
- Semmi baj, jól vagyok. Nem kell sírni…
- Annyira sajnálok mindent! Az egész fogadás hülyeség volt, ezt már napok óta érzem! Mert… nem tehetek róla, de… megszerettem, és kész! – Itt már rendesen zokogtam, és a könnyeim egybefolytak a véremmel, a sebeimet csípte ez a vegyület, de nem érdekelt, mert tudtam, hogy amit most mondtam, az igaz.
- Szereted? – nézett rám értetlenül, de reménykedve.
- Igen… De mondd csak, biztosan jól… - nem folytathattam, mert csoszogó lépteket hallottam, és meg voltam győződve róla, hogy Frics az. – Gyere! 
Felrángattam őt a padlóról, de mind a ketten döcögtünk egy kissé. Nagy nehezen sikerült elmenekülnünk, és mikor a dáma előtt álltunk Remus így szólt:
- Jó éjszakát, Lulu Arvens! – Akkor esett le, hogy ő mindvégig sejtett valamit. 

Mikor beléptünk a klubhelységbe, csak a Tekergők voltak már ott, é mikor megláttak minket, vértől csöpögő ruhával, hajjal, és miegyébbel, elsápadtak.
- Mi történt? – kérdezte James. Mire mi összenéztünk, és keserűen elmosolyodtunk.
- Támadt egy kis nézeteltérésünk… - mondta Remus.
- Kivel? – kérdezte Buksi-baby.
- Összeverekedtünk Remusszal egy kicsit. – jelentettem ki, majd se szó, se beszéd, felmentem aludni. Szép napot zártunk le, tele meglepetésekkel…