Olyan érdekes, hogy az elmúl két hétben időjósként ébredtem… Az első gondolatom, hogy: „Szép idő van, milyen szép ez a reggel, esik az eső, borongós napunk van…” Ez nem is tűnik fel, csak most, mikor másra gondolok, most, mikor már vagy két órája álmatlanul forgolódom az ágyon, és egyre másra ugyanaz jut az eszembe. Ez az utolsó napom, ma kell átélnem életem első olyan pillanatát, amikor egy kapcsolatom végét látom.
Lily, miért azt mondod, hogy KELL? Senki nem kényszerít a szakításra, még Emma sem. 
De én nem akarom, hogy félrevezessen! Tudom, hogy csak azért kellek neki, hogy lemásolhassa a házit, meg villoghasson velem. Aztán, amikor talál jobbat, akkor egyszerűen szakít velem. Na azt már nem! Nem leszek az egész iskola megalázottja! És ne, Lily-lelkiismeret, nehogy válaszolj, mert nem érdekel! 

Kipattantam az ágyból, és az órámra pillantottam. Fél tizenegy, gratulálok, így kevesebb időd lesz a Potterrorizáláshoz… Gyorsan magamra kaptam néhány ruhát, és leszaladtam a Nagyterembe, hol legnagyobb meglepetésemre ott találtam Petert, teljesen egyedül. Úgy gondoltam, nem ártana, ha lenne egy kis társaságom, így kedves mosolyom kíséretében letelepedtem a mellette lévő szabad helyre. 
- Hogy-hogy csak úgy egyedül, Peter? 
- Jamesék elmentek, hogy előkészítsenek valamit, nekem pedig azt mondták, maradjak itt, és érezzem jól magam. – mondta a tőle megszokott egérhangján, és visszahúzódott tőlem, jelezve, hogy nincs kedve velem tölteni az idejét. Érdekes gyerek, meg kell hagyni, nem is értem, miért engedi James és Sirius, hogy a fényükben sütkérezzem… Remus legalább okos, és nem is az a ronda toronyőr, szóval őt értem, hogy miért fogadták maguk közé. 
Hm… Finom ez a rántotta, pedig Emma teljesen ellene van, azt mondja, ha neki gyereke lesz, akkor nem ad majd neki ilyen pocsék eledelt. Á, majd megváltozik majd az ízlése, emlékszem, elsőben nagyon finnyás volt még, de most már csak a tojásos ételeket kerüli. 

Mikor végeztem a reggelivel odasiettem a tölgyfaajtó bejáratához, és éppen kinyitni készültem, de valaki megelőzött. Ott állt előttem teljes pompában Sirius Black, de most nem az az eszelős fény villant a szemében, és nem a beképzelt arcát mutatta. Nem, ebben a pillanatban csupa kedves vonás telepedett a fiúra, és a mosolya is más volt. Nem olyan mindjárt-olyan-viccet-csinálok-neked-hogy-egy-hétig-ki-se-jössz-a-gyengélkedőről, hanem valami ismeretlen, amit eddig tőle még ember fia nem látott. Vajon mire fel ez a viselkedés? Azaz, még nem tudom, milyen a viselkedése, de ha már így néz ki, bizonyára kedves, és előzékeny lesz…
- Szia, Lily! Jól aludtál? – Pffff… Ez most azért fájt…
- Szia, Sirius! Igen, jól aludtam. Nem láttad Jamest?
- De igen, éppen ezért kerestelek, beszélni akar veled. – Aha! Már értem, miért ilyen. James bizonyára rábeszélte magát az éjjel, hogy kiszeressen belőlem, és ennek most Buksi-baby nagyon örül… Nem baj, ha már szakít velem, akkor legalább nem kell tovább kínoznom!
Lementem a parkba, és Sirius utasításait követve hamar megtaláltam a fekete hajú fiút, a tó mellett, egy nagy fa alatt. Jó kedve volt, nem úgy nézett ki, mint aki menten kidobna… 

- Lily! Úgy örülök, hogy itt vagy! – jött oda hozzám, majd megfogta a kezemet, és simogatni kezdte. Lassan csókot lehelt az ajkamra, minek következtében megremegtem kissé, de nem szakítottam meg a cselekvést. Kíváncsi voltam, miért olyan furcsa a társaság ma, és biztos vagyok benne, hogy ezt csak is egy személytől tudhatom meg, James Pottertől. 
- Mondd, mit szerettél volna mondani? Mármint, Sirius azt mondta, hogy valamiről beszélni akarsz velem…
- Ó, hogy ez a Tapmancs milyen pletykás nem lett! – mosolygott keserűen, pontosabban próbált keserűen, de nem jött össze neki, inkább csak boldogan vigyorgott. Én azt hiszem, soha nem fogom megérteni a hím nemű egyedeket, túl magas frekvencián működnek…
- Szóval, miről szeretnél beszélgetni?
- De kíváncsi vagy! – vigyorodott el még szélesebben. Egyre inkább hasonlít a beképzelt, fatuskóhoz, akinek megismertem, remek, így nem lesz gondom az érzelmeimmel… - Csak szeretném megkérdezni, hogy tudod-e, milyen nap van ma?
- Persze, hogy tudom, kedd!
- De azon kívül, hogy kedd van…
- Nem tudom, milyen nap van?

- Lily, ma van a tízedik napunk, mint egy pár! Szeretném kimutatni neked, hogy ez milyen fontos nekem, és meg kell köszönnöm, hogy itt vagy nekem, hogy velem vagy, és szerethetlek! Olyan ez az érzés, amit eddig még soha nem éreztem, csak most, ahogyan erre a nem túl eseménytelen időszakra gondolok vissza. Ha végigvesszük, mind a tíz nap magába foglalt jó pár kellemetlenséget, talán a hatodik volt a kivétel, az volt a tökéletes, de nem a legszebb számomra. Bocsáss meg, lehet, hogy kicsit érthetetlen dolgokat hordok most, itt össze, de nekem fontos, hogy mindent elmondhassak, hogy megértsd mit is érzek. Eddig azt hittem, hogy szerelmes vagyok beléd, de rájöttem, hogy nem volt így. – Nagyot dobbant a szívem, valamiért fájt hallani, hogy talán nem szeret engem, hogy csak félreértés volt… - Most vagyok szerelmes beléd, úgy igazán. Most megkérdezheted, hogy mikor jöttem erre rá, de a választ nem tudom. Tudod, mikor azokat az idétlen beceneveket hajtogattad, először rosszul esett a dolog, de aztán valami kellemes bizsergést éreztem, ami miatt el is felejtettem, hogy esetleg rosszindulatú gúnynevek. Először az is zavart, hogy egyfolytában a nyakamon lógtál, és az is nagyon megijesztett, amikor teliholdkor, egy cseppet dühös is voltam, de ezeket az érzéseket felülmúlta egy másik… Ezt nem tudom megfogalmazni, csak esetleg körülírni. Olyan volt, mint egy ösztön, hogy meg akarlak védeni, és örökké melletted akarok maradni, egy kényszer, egy vágy, hogy veled lehessek, hogy nem tudok nélküled létezni. Amikor a mosdóban voltunk, egész nap, ez volt az a pont, amikor ténylegesen rájöttem arra, hogy, hogy… Nem is tudom, hogyan kellene ezt elmondanom, olyan jó volt, hogy miközben nekem már halálfélelmeim voltak, te ott voltál mellettem. És minden ilyen balul elsült napon egyre jobban érzem azt, hogy fontos vagy nekem. Amikor nem fenékig tejfel az élet, akkor minden érzés felerősödik… Jó ég, nem vagyok nagy szónok, most csak azért beszéltem ennyit, mert egyszerűen el kellett mondanom neked, hogy mit érzek. A lényeg, hogy szeretném megköszönni neked, hogy velem vagy, és elmondani, hogyszeretlek!

Mikorra befejezte, én már nem láttam semmit, a szememet elöntötték a könnyek, amint ő ezt észrevette, ránéztem, és egyszerűen elkezdtem hangosan zokogni. Soha nem éreztem még magam egyszerre ilyen boldognak és ilyen szarul. Én arra készülök, hogy ma szakítsunk, ő meg itt kis híján a kezemet kérte meg… Szegény, nem értheti, mi bajom van, ezért vigasztalóan átkarolt. Tudom, hogy csak jót akart vele, de nem bírtam elviselni az érintését, szinte égette a bőre az enyémet, így kibújtam a szorításából. Pedig annyira vágytam a biztonságot nyújtó karjaira, hogy belevethessem magam, és ő átöleljen, és azt suttogja a fülembe, Semmi baj nem lesz, mi megoldjuk!
- Lily…
- Bocsáss meg, csak nem aludtam túl jól, és most érzelgős vagyok egy kicsit… - Remek kifogás, és ezt el is fogja hinni… Álmodj csak, Lily! Nem hiszem, hogy erre a reakcióra számított, de talán nem olyan feltűnő, nem lehet pont ITT vége, az nem lehet!
- Semmi baj, nyugodj meg! – mondta kedvesen. – Mára különleges programot terveztem a tíznapos évfordulónk alkalmából!