- Lily… valaki… kiugrott… az ab… ablakon…
Ahogy kimondta ezeket a szavakat, valami a szívembe nyilallt. Az a valami rengeteg érzés kavargása volt, érzéseké, amelyek nem rég még az enyémek voltak, amelyeket elvesztettem, amelyek most visszatértek, és kínoznak. De bennem volt a kétely is, az egyetlen szál, amibe kapaszkodni tudtam. Féltem kimondani a kérdést, amiről tudtam, hogy el kell hangzania. 
A percek teltek, de még mindig nem tudtam másra gondolni, mint az ijesztő tényre, hogy talán valaki örökre elhagyta ezt a varázslatos világot…
- Lily… - hallottam magam mellett barátnőm hangját. – Talán… le kellene mennünk megnézni, hogy ki volt…
- Igen. – Egy szó volt csak, amit ki tudtam nyögni, és már indultam volna az ajtóhoz, mikor Emma megállított. 
- Csak nem képzeled, hogy ezek után ki fognak engedni a klubhelységből?
- Akkor hogyan akarsz lejutni? – csodálkoztam. El is feledtem egy pillanatra az előző percek keserűségét. 
- Az ablakon át, természetesen. – jelentette be Miss Black, és olyan mozdulatokat tett, amitől kísértetiesen hasonlóvá lett bátyjához.

- Hogy hol?!
- Az ablakon! Figyelj, van egy seprűnk, két baglyunk, és persze boszorkányok vagyunk. Eme tényezők ismeretében még a leghülyébb mugli is kézenfekvőnek vélné az ablakon való távozást…
- Értem. De mit akarsz csinálni? Megfogni a baglyok lábát, és úgy csinálni, mintha levelek volnánk?! – gúnyolódtam. Nem telik tőlem többre, hiszen szörnyű gondolatokat kell elhessegetnem, ami valljuk be, nem igazán sikerül…
- Kac-kac! Inkább segíts megkeresni azt az átokverte seprűmet!...
Nem kellett sokat várnom, hogy meglássam barátnőm tökéletes tervének valóságát: a két bagoly csőrébe varázslatosan csillogó szalagot varázsolt, amit hozzáerősített a seprűhöz, majd invitált, hogy üljek rá a szállító alkalmatosságra. Nagyot néztem, de engedelmeskednem kellett… Furcsa volt újra seprűnyélre szállni, hirtelen az a nap jutott eszembe, mikor azt hittem, megölök valakit. Ismét ezt éreztem. Aztán felrémlett előttem egy kép:

Jaj, mi van, ha elvettem az életét? Ennél még az is jobb lenne, ha örökké mellette kellene élnem, ha feleségül venne! Lenne egy gyönyörű kisfiunk, akit Harrynek hívnánk, Harry James Potter… Ó, bárcsak inkább a felesége volnék, mint az özvegy barátnője!
- Szép név a Harry… - nyögte Remus, mire észbe kaptam… Már megint hangosan gondolkodtam, de nem érdekel!
- Ha ezt túléli, akkor esküszöm, hogy hozzámegyek feleségül, már ha ő is így akarja! 

- Megesküdtem… - suttogtam, miközben már a lábam talajt fogott. Lepattantam a helyemről, és óvatosan a torony ablaka alatti helyre sétáltam. Nemsokára Emma is követett, de legnagyobb sajnálatunkra ott már senki nem tartózkodott. 
- Menjünk fel! – javasolta barátnőm, de én megráztam a fejem.
- Te menj csak fel, de nekem itt kell maradnom!
- Miért?
- Mert gondolkodnom kell…
- Én itt maradok…
- Nem, te menj csak fel! 
- Hát jó, akkor… szia…
- Szia!

Mikor láttam, hogy már senki nem lát, nekivetettem a hátamat a kastély hűvös falának, lassan leültem, és éreztem, hogy könnyek buggyannak ki a szememből. Sírtam, de ezúttal nem jött senki, aki megvigasztalt volna. Biztos voltam benne, hogy az egyetlen, akinek oka lett volna leugrania, az Ő volt. Nem tudtam még gondolni sem a nevére. Arra a tökéletes névre, amelynek a viselője annyit szenvedett értem, akit én olyan kegyetlenül, makacson eltiportam. 
Sok emlék cikázott keresztül az agyamon, amelyek fájtak, mégis jólestek…

- Köszönöm a ma estét! – mosolygott rám, és közelebb lépett hozzám. Ajaj, tudom mi jön! Meg fog csókolni! Nem kell pánikolni! Nem lesz semmi baj! 
- Nincs mit, én is élveztem! – Ezt meg ki mondta? Én? Nem is figyeltem rá, hogy mit mondok… Igaz, hogy tényleg jól éreztem magam, de… Meg fog csókolni! Nem kell pánikolni, nem lesz semmi baj! De engem még senki nem csókolt meg! Jaj, remélem, legalább most magamban tudom tartani a gondolataimat! Meg fog csókolni! Egyre közelebb jön hozzám, én pedig a falnak dőlök. Nem szabad ellenkeznem, akkor nem nyerhetem meg a fogadást! Már csak egy fejnyi távolság van köztünk, mi lesz ebből? Félek, nem tudok csókolózni! Fél fej… Ó, Édes Istenem! Már érzem a leheletét, mentolos… Meg fog csókolni!
Már az orrunk is összeér, és… Megcsókolt! Azaz még mindig csókol! Lily, csukd már be a szemed, nyitott szemmel nem lehet csókolózni! Átkarolta a derekamat, és pedig a nyakát…


Ó, Édes Istenem! Mennyire féltem az érintésétől, az édes csókjaitól, amelyek után ma annyit vágyakozom…

- De James! Ha nem eszel, akkor ki tudja mi lesz veled! – zsörtölődtem, aminek következtében körülbelül úgy nézhettem ki, mint egy vén banya…
Mikor láttam, hogy az erőszakkal nem megyek semmire, úgy döntöttem, hogy kedves, és megértő leszek, szóval inkább nem játszom meg a főnököt.
- Figyelj, én tudom, hogy ez szörnyű érzés, de… enned kell! Itt vagyok veled, nem hagylak egyedül, akkor talán nem fog annyira fájni.
Szavaim hatására nagy keservesen megevett egy szendvicset, de utána ismét a hasát fogta.
Rossz érzés volt nézni, hogy szenved, főleg, hogy miattam…
- Lily?
- Igen?
- Szeretlek…


Miért kellett ennyi fájdalmat okoznom neki? Miért nem törődtem bele a szerelembe?! Akkor most nem itt ülnék, hanem talán az ő karjaiban…

- Lily, figyelj… Beszélni szeretnék veled kettőnkről…
- Jól van, beszéljünk… - Na ez a mondat zökkentett ki a hangulatomból. Eddig úgy éreztem, mintha egy igazi szerelmespár volnánk, és most… Eszembe jutott, hogy talán szakítani akar.
- Lily, szeretlek! És úgy érzem, hogy kevés időt töltünk kettesben. Nekem az nem olyan jó érzés, amikor Sirius is ott csahol mellettünk, és lesi, hogy mikor mi történik… Sok furcsa dolog történt velem, mióta együtt vagyunk, és tudom, hogy te tehetsz ezekről, és, tudom, hogy némelyik szándékos gonoszkodás volt. De én szeretlek, és megértem, hogy neked ez még fura, és nem zavarnak a becézéseid sem…
- Szeretlek… 

Ezután elhoppanáltunk a világítótoronyhoz, és fagyival a kezünkben néztük, ahogyan a nap alászáll, és eltűnik a látókörünkből. Ahogyan a világítótest lebukott, a nagy építmény fénye is kigyúlt, majd azzal a jellegzetes mozgással bevilágította a tengert. Olyan szép volt ez az egész…
- Ez varázslatosan szép! – suttogtam boldogan, majd lassan felálltam, James pedig követte a példámat. Ekkor, indulás helyett, átölelt, és megcsókolt. Én pedig a nyaka köré fontam a kezemet, és elgondolkodtam azon, hogy esetleg mégsem szakítok vele…