|
A szerelem gyémántjai
Ruby 2011.05.23. 21:16
Soha nem ébredtem még ennél rondább reggelre… Az eső is zuhogott, és én is legszívesebben a könnyeimet folyatnám, de nem tehetem. Ha valaki sírni lát engem, még megvádolja Őt azzal, hogy csak kihasznált, és valami rosszat tett velem. Miattam szakítottunk, ő nem tehet róla, nem állíthatom be őt felelősnek azzal, hogy zokogni kezdek. Miért kellett ezt tennem? Talán nem volt nekem elég jó? Féltem, hogy ő is valami olyan miatt volt velem, mint én? Talán ő is fogadott, és ezért kellett szakítanunk? Vagy csak a saját érzéseimtől rettegtem, megijedtem, mikor éreztem iránta valamit? Igen, valamit, ami még mindig itt van bennem, amit nem tudok kiverni a fejemből… Egy érzés, ami, ami talán vonzalom, de az is lehet, hogy az egészet bebeszélem magamnak. Úgy érzem, hogy ha nem gondolok rá, amikor nincs mellettem, akkor nem érnek semmit a gondolataim, olyan, mintha ő adna értelmet mindennek, amihez hozzálátok. Mit jelent ez? Miért érzem, hogy nélküle hasznavehetetlen vagyok? Miért van szükségem a tudatra, hogy mellettem áll? Mi ez? Talán csak vonzalom. Egy enyhe kötelék, amit a hormonok váltanak ki, és semmi több… De talán mégsem.
Egyszer olvastam egy regényt, szerelmes kalandregény volt. A hősnőnek volt egy udvarlója, aki éveken keresztül epekedett a hölgy kegyeiért, de nem kaphatta meg. Mindent megtett érte, de a fiatal lány hajthatatlan volt. Végül már nem tudott tovább szenvedni, és bevette magát egy sötét erdőbe, ahol rengeteg veszélyes állat élt. Ám eközben a nő ráébredt, hogy mégis szereti a férfit, és utánaeredt. A végére már nem emlékszem, mert… nem fejeztem be, a végén abbahagytam, mert elkezdtem csomagolni a suliba. Talán elhoztam magammal… Ó, add Uram, hogy legyen nálam! Ezzel talán le tudom kötni a figyelmem…
Nincs itt… Miért? MIÉRT?! És ez még a könyvtárban se lehet, hiszen mugli könyv.
- Mit keresel ilyen vadul Lily? – kérdezte álmosan Emma, aki valószínűleg az én vertem fel a szendergéséből.
- Egy könyvet, de nem számít, nem hiszem, hogy elhoztam…
- Én kölcsön vettem tőled egyet, lehet, hogy az volt az…
- Mi volt a címe? – kérdeztem reménykedve.
- Kate Wilson : A végzet koszorúslánya. Érdekes, csak egy cseppet brutális…
- Nem, sajnos nem ez az. Kate Wilsonig stimmel, de nem ezt a könyvet kerestem.
- Hanem melyiket? – éledt fel az eddig kókadt barátnőm. – Tudod… mindenki a te könyveidet nyúlja le, ha valami jót akar olvasni… Szóval, lehet, hogy Kelly, Alice vagy Jane vette kölcsön. Tudod, hogy neked vannak a legjobb könyveid, és nem kell határidőre visszavinni, és…
- Szóval ezért tűnnek el a könyveim! – csóváltam a fejem, de nem voltam mérges, hiszen ez semmiség, évvégére úgyis minden meglesz… Csak ez az egy könyv kellene most…
- Mondd csak, mi a címe annak, amit keresel?
- A szerelem gyémántjai.
- Azt Kellynél láttam. De ő elutazott, hogy legyen egy kis nyugta… Miért nem nézed meg a könyvtárban? – vetette fel Emma.
- A könyvtárban csak mágusregények vannak, Kate Wilson pedig mugli írónő… vagy mégsem?
***
- Kate Wilson… Kate Wilson… Hm, azt hiszem, van tőle három könyvünk, de nem tudom, mi a címük, és a diákok teljesen elkutyulták őket, mind a három máshol lehet… - jelentette ki Madam Cvikker, a könyvtárosnő. – Nos, ha meg akarjátok keresni, akkor sok sikert!
Ezek szerint az egész könyvtárat fel kell forgatunk, ha azt akarjuk, hogy kézre keríthessük Kate három könyvét, amelyek közt remélhetőleg ott van az is, ami nekem kell…
- Lily, ezt kereshetjük egy hétig, akkor se találjuk meg! – nyafogott Emma.
- Kérlek, ne hagyj egyedül! Szükségem van arra a könyvre! – Hogy miért, azt én magam se tudtam, de éreztem, hogy ez az egyetlen, ami elterelheti a gondolataimat Őróla.
- Nem hagylak cserben, ne aggódj! Viszont nem egyedül látunk neki, az egyszer biztos!
Nem érettem, hogy kit akar bevonni, hiszen a kastély jóformán üres. De nem is kellett sokáig várnom, mert befordult Emma kiszemelt áldozata…
- Indy! Milyen jó téged újra látni! – kezdte édesen Emma.
- Sziasztok lányok! Ugye, ugye ti nem akartok szidni, mint a többiek?
- Ugyan, dehogy! – vettem át a szót. – Miért szidnánk? Nincs semmi okunk!
- Akkor jó… Nem tehetek róla, hogy nem szeretem Juliát, ő túl… nem is tudom, nem az én esetem. Arról meg nem tehetek, hogy kiugrott az ablakon!
- Még szép, hogy nem tehetsz róla! – vágta rá a barátnőm, és láttam rajta, hogy így is gondolja.
- Lily, hallottam, hogy összevesztél Jamesszel… Igaz, hogy szakítottatok?
- Igen, igaz… Indy, segítenél nekünk? Egy könyvet keresünk…
Elmondtuk neki az instrukciókat, mire ő csak mosolyogva megcsóválta a fejét. Ez nála jót jelent, ilyenkor tudja, hol van az, amit keres. És valóban, tíz perc múlva már a kezemben foghattam a könyvet, amire olyan nagyon vágytam. Nem is értem, miért nem olvastam el még mielőtt valaki meg lovasította. Már csak harminc oldalam van hátra, amiatt kár volt félbehagyni. Rögtön ki is nyitottam, és megkerestem azt a bekezdést, amit utolsónak olvastam el. Szépen lassan felbaktattam a klubhelység irányába, egyedül hagyva a beszélgető Emmát és Indyt… Olyan furcsa érzés, hogy már nincs velem, hogy szakítottunk. Miért akartam elérni ezt? Miért kellett nekem olyan önfejűnek lennem? Félek? Vagy egyszerűen nem nekem való a társas élet? Semmit sem értek, minden olyan, mintha valaki elátkozta volna az én egyszerű életemet! Jött egy bűvös éj, egy szédült táj, amikor minden megváltozott, amikor belépett a szívembe James Potter, és a mai napig nem hajlandó kilépni onnan. De én miért nem tudom elfelejteni? Hiába mondogatom magamnak egyre azt, hogy vége, nem értem, vagy nem tudom megérteni…
BUMM! Nekimentem valakinek… Most a földön ülök, és a könyvemet szorongatom, és éppen a szebbnél szebb káromkodásokon töröm a fejem, amit hozzávághatnék ahhoz a…
- James… - suttogtam, mikor észrevettem a fiút. Hirtelen elfelejtettem mindent, csak az számított, hogy minél messzebbre kerüljek tőle, a bűvkörétől, ami fogva tart. Felálltam, és szaladtam, egyenesen a klubhelységbe. A jelszót is alig tudtam kiejteni a számon, csak az számított, hogy beérjek a biztonságot nyújtó Griffendél-toronyba. Amikor becsukódott mögöttem a portré, a falhoz nyomtam a fejem, és sírni kezdtem.
- Miért? MIÉRT? Miért kell szenvednem? Miért kell ezt éreznem? Miért nem tudok másra gondolni? Miért nem kapok választ a kérdéseimre?!
- Lily? – hallottam egy hangot a hátam mögül, amelytől kis híján szívrohamot kaptam. Miért nem tudok körbenézni, mielőtt jelenetet rendezek?! Istenem, add, hogy ne legyen itt mind a három! Könyörgöm…
- Evans? Neked meg mi bajod? – Ez nem az én napom, itt vannak a tekergők mind, no persze Őt leszámítva.
- Neked… ahhoz semmi kö… közöd! – hüppögtem. És mérgemben Sirius Black képébe vágtam ez első tárgyat ami a kezem ügyébe akadt, történetesen a könyvemet…
- Hé-hé-hé! – váltott enyhébb hangnemre Black, amitől megdöbbentem. – Remus, menjetek előre, mindjárt megyek én is!
Mikor Peter és Remus eltűntek a klubhelység ajtajában, a fiú odajött mellém, és kedvesen rátette a kezét a vállamra, majd így szólt:
- Figyelj, Evans… Lily. Nem voltunk soha puszipajtások, de ellenségek sem. Ha valaki bántott, akkor nyugodtan megmondhatod, elintézem.
- Én… én… Köszönöm, de… nem bántott senki…
- Biztos?
- Csak nem vagyok a helyzet magaslatán. Ennyi az egész… Találkoztam Vele… - Nem tudom miért pont Sirius Blacknek mondom ezt, vagy egyáltalán miért mondom el valakinek. Nem olyan lényeges, azaz másnak nem, de nekem igen…
- Kivel? – csodálkozott a fiú.
- Jamesszel…
- Értem. – Nagyot bólintott, és olyan arcot vágott, mint aki vacillál, hogy megtegyen-e valamit, avagy nem. Végül úgy tűnt, elhatározásra jutott mert a szemembe nézett, és… MEGCSÓKOLT! Természetesen azonnal egy jó nagy pofont kapott ajándékba, mire csak vigyorgott, és felpattant. – Na, magadhoz tértél már?
- BLACK, TE ROHADÉK! MI A FÉSZKES FENÉT KÉPZELSZ MAGARÓL?! ÉS RÓLAM?! TE…
- Nyugi, Evans! Csak ki akartalak józanítani, és úgy nézem, sikerült. Egyébként meg ha már kidobattad magad Ágassal, nem lesz aki megvédjen… - mondta kissé dühösen az utolsó mondatot, majd kimászott a portrélyukon.
Nem tudtam mire vélni ezt a lehetetlen viselkedést, így inkább nem is töprengtem rajta, féltem, hogy újból valami olyan jön elő, aminek nem kellene…
Így hát elővettem a könyvet, és olvasni kezdtem. Olvastam, olvastam, és olvastam.
Az utolsó oldal következett…
Ott állt a szikla szélén, kezében egy fiolával, amelyben zöldes folyadék kavargott, méreg. Láttam, amint felnyitja a palackot, és lehajtja a tartalmát, majd lassan, kínlódva térdre esik, de nem mentem oda. Szépen, lassan elterült a földön, láttam, ahogyan az utolsó perceibe kezd bele… Nem bírtam tovább, odaszaladtam, és mikor meglátott, nyúzott arára keserű mosoly ült ki az arcára.
- Sarah, szeretlek! – suttogta John, és még utoljára rám nézett, majd nem mozdult többé.
- John! Ne, könyörgöm, ne halj meg! Én… én is szeretlek! – Éreztem, hogy a könnyeim végigcsorognak az arcomon, és tudtam, hogy az én hibám. Ha időben hallgatok a szívemre, ha nem vagyok olyan büszke, ha nem félek bevallani, hogy tévedtem… Akkor most élne, és nem lennék boldogtalan. Ráborultam élettelen szerelmemre, és azt kívántam, bár én is vele lehetnék…
- Sarah néni! Hát végre megtaláltalak! – hallottam Emily unokahúgom hangját, és egy pillanattal később a sikolyát is. – Mi történt? Sarah néni! Mondd, hogy csak elájult!
- Nem, John Miller nincs többé, és Sarah Turner sincsen. Én is meghaltam vele együtt, mert ahol a szívem, ott a lelkem, a szívem pedig örökre az övé marad…
Emily is leült mellém, és láttam, hogy az ő szemét is elönti a könny… Hányszor mondta nekem ez a botor leányzó, hogy tegyem félre a büszkeségem, és menjek hozzá, de én nem hallgattam rá. Egy fiatal tizenhét éves lány bölcsebb volt, mint én, aki már a harmincon is túl járok…
- Emily, drágám, ne felejtsd el, amit most láttál, és John Miller történetét is jegyezd meg! Ha egy férfi azt mondja, szeret, és kitart melletted, ne kövesd el azt a hibát, amit én! A vonzalom csak egy tény, egy olyan dolog, amely két kézzelfogható dolgot, két testet köt össze. A szerelem más, egy érzés, amely két megfoghatatlan lényt, a szellemünket kapcsolja össze. Amikor reggel arra ébredsz, hogy hiányt érzel, amely éget, de mégis jólesik, amikor érzed, hogy ki kell tartanod mellette, akkor is, ha te nem így tervezted, amikor le akarod győzni az érzéseidet, de nem tudod, akkor az szerelem. Soha ne az eszedre hallgass, ha a szíved is megszólal!
Hirtelen megvilágosodtam. Minden kérdésemre megkaptam a választ, nem mástól, mint magamtól. Mindenkiben kerestem a válaszokat, csak magamban nem kutattam, pedig rögtön ezt kellett volna tennem. Hiszen kézenfekvő volt minden! A büszkeségem nem vitt rá, hogy elfogadjam Emma ajánlatát a fogadás feloszlatásával kapcsolatban, és csak azért nem tudtam szabadulni a fogadástól, mert túl gőgös voltam, ahhoz, hogy beismerjem, tévedtem. Nem tudtam volna elmondani a világnak, hogy valóban szeretem James Pottert! És, hogy miért nem tudom kiverni a fejemből, miért nem tudom elfelejteni? Azért, mert nem ez a megoldás! Hanem valami egészen más… Tudom, hogy minden az áll vagy bukik, hogy most hogyan döntök, és mit cselekszem. Most szólal meg két hang. Az egyik azt mondja: Lily, ez a fiú nem kell neked, soha nem is kellett! Ne alacsonyodj le az ő szintjére, maradj nyugton! Amíg a másik így szól: Szereted, megszeretted! Ne engedd, hogy félrevezessenek!
- Soha ne az eszedre hallgass, ha a szíved is megszólal! - suttogtam. Nem volt rajtam kívül senki a helyiségben, a hangom az üres térben visszhangzott, és egyre csak a szavaimat ismételte…
Felpattantam a fotelból, ahová leültem, és rohanni kezdtem. Döntöttem. Mikor a tölgyfaajtó előtt álltam, megütötte a fülemet néhány ismerős hang, amely odakintről szűrődött be. Gondolkodás nélkül kinyitottam a nagy ajtót, és szembetaláltam magam Holdsáp, Féregfark és Tapmancs triójával. A fiúk nagy szemeket meresztettek rám, és kérdő pillantásokat küldtek felém. Nem tagadom, érdekes látvány lehettem, ahogy levegő után kapkodva rájuk rontottam, de nem érdekelt, inkább gyorsan nekik szegeztem a kérdést:
- Hol van James?
- Sétálni ment, azt mondta, hogy egyedül szeretne lenni… - kezdte Peter, de közbevágtam.
- Merre ment?
- Arra… - mutatott a tóparton egy keskeny ösvényre Sirius. Én pedig azonnal kiléptem a zuhogó esőbe, és szaladtam, ahogy csak a lábam bírta. Nem sokára ahhoz a fűzfához érkeztem, ahol néhány napja életem talán legromantikusabb perceit töltöttem. Itt találtam őt is, amint a fa alatt kuporog, és mereng valamin. Lelassítottam, és odasétáltam hozzá, mire ő felnézett rám. A szemében láttam a mérhetetlen nagy csalódást, de még mindig nem változtattam meg az elképzelésemet. Szilárdan meg voltam győződve, hogy ennek így kell történnie, akármennyire fáj is az nekem, vagy neki. Melléértem, és még csak nem is próbáltam mosolyogni, tudtam, hogy nem egy vidám beszélgetésnek nézünk elibe.
- Leülhetek?
- Ha akarsz…
- James, beszélnünk kell!
- Lily, én…
- Ne! Ne mondj semmit, szeretnék elmondani valamit… - Kérlelően ránéztem, mire ő lassan bólintott. – Tudod, az éjszaka valaki kiugrott az ablakon…
- Igen, Julia Loy.
- De én ezt nem tudtam. Mikor meghallottam, nagyon megijedtem, féltem, hogy Te voltál az! Olyan furcsa érzés volt, azt hittem, elveszítelek, de később rájöttem, hogy ez nem lett volna lehetséges, hiszen már megtörtént… Rengeteget gondolkodtam, főleg azon, hogy miért szakítottunk. Sokáig nem találtam meg a választ, és szenvedtem, mert hiába próbáltam kiverni a fejemből azokat a pillanatokat, amelyekkor a gyomrom görcsbe rándult miattad. Küzdtem a csókjaid, és a szavaid emléke ellen, mondogattam magamnak, hogy nem kellesz nekem, eddig sem kellettél, ezután se lesz másképp. Eszembe jutott egy könyv, amit még nyáron kezdtem el, de nem fejeztem be… Aztán végül kivettem a könyvtárból, és… - Ránéztem, és láttam, hogy nem érti mi ez az egész, mire én zavarba jöttem egy cseppet. - Jaj, ne haragudj, tudom, hogy butaságnak tűnik, de majd a végén megérted! Szóval befejeztem a könyvet, és… A végén a hősnő rájön, hogy szereti azt, akit évekig elutasított, de már későn, a férfi meghal, és a nő pedig boldogtalan marad örökre. A vonzalom csak egy tény, egy olyan dolog, amely két kézzelfogható dolgot, két testet köt össze. A szerelem más, egy érzés, amely két megfoghatatlan lényt, a szellemünket kapcsolja össze. Amikor reggel arra ébredsz, hogy hiányt érzel, amely éget, de mégis jólesik, amikor érzed, hogy ki kell tartanod mellette, akkor is, ha te nem így tervezted, amikor le akarod győzni az érzéseidet, de nem tudod, akkor az szerelem. Soha ne az eszedre hallgass, ha a szíved is megszólal! Ezt mondja a nő, a könyv végén. Amikor ezt olvastam, minden kérdésemre megkaptam a választ. Rájöttem, hogy az én hibám volt az egész, hogy azért nem tudtalaki kiverni a fejemből, mert szerelmes vagyok beléd! Választanom kellett közted és a büszkeségem közt. Döntenem kellett, hát döntöttem. Én téged választalak, ha… ha meg tudsz bocsátani nekem! – Nem tehetek róla, sírni kezdtem, és az eső is egyre szaporábban kezdte áztatni a ruhámat, ami már így is csurom vizes volt.
James odalépett hozzám, egészen közel, és halkan beszélni kezdett:
- Lily, tudnod kell, hogy nagyon sok fájdalmat okoztál nekem, sokat szenvedtem érted. De tudnod kell, hogy még ezek után sem tudok rád haragudni, pedig igazán úgy volna helyes. A szerelem pedig tényleg mindent legyőz, ha már ennyi mindent kibírtam, és… Lily, nem azért küzdöttem érted évekig, hogy aztán ne tudjak megbocsájtani. Szeretlek, Te gonosz boszorka!
És ekkor megcsókolt. Ez a csók volt a legjobb az összes közül, mert ez volt az első, amit úgy kaptam, hogy tudtam, James Potter örökre az enyém!
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
