Nem tudtam mi tévő legyek, egyedül voltam, féltem. Magányosnak éreztem magam, pedig nem voltam egyedül a szobában. Semmi nem kötött különösképpen Peterhez, mégis úgy éreztem, hogy jobban hiányzik, mint eddig életemben akárki. Talán azért, mert még soha senkit nem veszítettem el…

Mindenki aludt már. Kitty is abbahagyta a szipogást, csak a szuszogását lehet hallani, azt is csak alig. Én nem tudtam aludni. Valamit csinálnom kellett, különben megőrültem volna. „Mi lenne, ha lemennék a klubhelyiségbe? Talán van ott valaki, akivel beszélgethetnék egy kicsit…” – gondoltam akkor, s felültem az ágyamban. 

Lassan lesétáltam a griffendélesek rezidenciájába, hogy a már alig égő tűz fényénél magamra találhassak egy kicsit. A kandallóból nem szűrődött ki annyi fény, ami rendesen megvilágította volna a környezetemet, de valahogy nem is zavart a félhomály. 

Nem tudtam, hogy mi volt várakozásom célja, tárgya, de valamire vártam. Valami olyanra, ami nem jött el. Egyszer aztán, egy hirtelen ötlettől vezérelve felpattantam és kimásztam a portrélyukon. A folyosón sötét volt, sötétebb, mint valaha. Fáztam is egy kicsit, ugyanis egy szál hálóingben voltam, s még zoknit se húztam. 

Gyanús volt nekem ez a csend, sötét és hideg. Még az is megfordult a fejemben, hogy esetleg egy dementor ólálkodik a kastélyban, ám ezt hamar ki is vertem a fejemből, hiszen apa már számtalanszor nyugtatott meg azzal, hogy ezek a lények már nincsenek a varázslók köreiben.
Én azért egy kissé elbizonytalanodtam az éjszakai csatangolás ötletének helyességét illetően. 

Végül megszaporáztam a lépteimet, hogy minél hamarabb valami biztonságos helyre érve megnyugodhassak. Nem értettem, hogy miért kellett nekem mindenáron kimozdulnom a toronyból, de valahogy nem voltak hozzá idegeim, hogy ezen gondolkozzam. A folyosókon való éjjeli lófrálás nem az én stílusom, ez mindig is James reszortja volt. „Hát, most megmutatom, hogy én is Potter vagyok!” – gondoltam, s eszembe jutott, mennyi történetet hallottam kiskoromban a Potterek szabályszegési szokásairól…

Gondoltam, ha már úgyse tudok aludni, a kedvem is túlzottan vakmerő, miért ne szórakozhatnék egy kicsit én is? Elvégre… Ilyenkor úgyis mindenki alszik, ki láthatna meg? Fogalmam sincs, hogy mitől támadtak ilyen ötleteim hirtelenjében, de élveztem. Lebaktattam a konyhába, ahol bátyámék már bejáratosak voltak, én viszont csupán néhány alkalommal tettem tiszteletemet. 

A manók aludtak, vagy takarítottak, mostak, nem tudom. A lényeg az, hogy a konyha teljes mértékben üres volt, így nem kellett magyarázkodnom látogatásom okát illetően. Az igazság az, hogy én magam se tudtam, hogy miért éppen oda vezetett az utam. Körbenéztem, hátha meglelem azt, amire tudat alatt vágytam. 

Talán megtaláltam, talán nem. Mindenesetre amint megpillantottam az étkezési rumot, mely a sütemények kellemes aromájáról gondoskodik, azonnal elfelejtettem minden mást. Mindig is szerettem az ízét, természetesen csokoládéöntettel együtt. Bár, kíváncsi voltam, hogy milyen lehet töményen. 

„Lily, meg ne próbáld!” – hangzott egy rémült mondat a fejemben, mely valószínűleg a szüleim által oly nagyra becsült lelkiismeretem lehetett. Ám nem maradt válasz nélkül, mivel egy másik, egy ravaszkás hang is megcsendült a fülemben: „Ugyan! Egyszer élünk! Különben se tudsz mást csinálni!” 

- Ez viszont igaz – konstatáltam elismerően, majd megfogtam az előttem lévő üveget és meghúztam. Először fintorba torzult az arcom, s nem értettem, hogy hol marad az a finom íz, amit már ismerek a Nagyteremben elfogyasztott ételekből. Arra gondoltam, hogy talán kevés volt az a pár korty, több kellene az aroma visszaadásához. 

Igen, ez tényleg így volt. Miután megittam majdnem fél üveggel, úgy éreztem, hogy hamarosan visszaadom az aromát. Kamatostul. Fájt a fejem, szédültem, de nagyon jól éreztem magam, s az érzékeim kezdtek tompulni. Gyorsan elhagytam a konyhát, nehogy valaki meglásson, és úgy döntöttem, hogy visszamegyek a toronyba. 

A baj csak az volt, hogy mikor eldöntöttem, hogy felfelé megyek, nem jött össze, sőt, inkább lefelé indultam el. Ha jobbra akartam menni, akkor balra sétáltam, ha pedig balra, akkor jobbra. Elgondolkoztam azon, hogyha én valójában jobbra akarok menni, de eldöntöm, hogy balra akarok menni, akkor vajon jobbra megyek-e.

Ezen a nagyszerű eszmefuttatáson nevetni kezdtem, így nem tudtam a lábam elé nézni, s megbotlottam valamiben. 
- Hogy vinné el a…!
- Lily? Jól vagy? – sietett a segítségemre Albus, aki, mint az később kiderült a klubhelyiségtől fogva követett engem. Természetesen nem voltam a helyzet magaslatán, így szívesen elfogadtam bátyám felém nyújtott kezét. 

- Mi a csodát csináltál te idelenn? – kérdezte, miközben talpra segített. Ismét megbotlottam, még azelőtt, hogy válaszolhattam volna. Szerencsére ezúttal nem a földön kötöttem ki, mert Al megfogott, és leültetett a lépcsőre. Észrevettem, hogy még mindig a konyha bejárata mellett vagyunk, s egy remek ötletem támadt.

- Al, te nem vagy éhes?
- Nem… De mit csi…? Lily, várj meg!
Berontottam a helyiségbe, ahol az ételeink készülnek, s ahonnan reméltem, hogy el tudok csenni egy kis pirítóst, vagy valami olyat, amitől elmúlik az émelygés a gyomromból. Miközben én kutakodtam, Albus is körbenézett, s hamar felfedezte a rumosüvegeket, melyeket én egyszer már közelebbről megismerhettem.

- Te, Lily? – nézett rám. – Szerinted ez üresen is olyan finom, mint a süteményekben? 
- Mi? – pillantottam felé értetlenül, de már nem tudtam figyelmeztetni, hogy nem ajánlom kipróbálásra a kezében tartott üveg tartalmát, ugyanis addigra már túlesett a dolgon.
- Ennek nagyon jó íze van! – örvendezett, majd egy második körre is benevezett, amit én rémülten figyeltem. Megijedtem, mivel tudtam, hogy bátyám nem bírja jól az alkoholt…

- Al, azt nem kellene… 
- Miért? – kérdezte meglepetten. – Nagyon finom! Kóstold meg! 
- Ez alkohol, ugye tudod? – kérdeztem vissza, mire elkerekedtek a szemei. Ismerem én, jobban, mint ő azt hinné. Mindig is utálta a szeszt, mindig kerülte az olyan italokat, amelyek akár egy cseppet is tartalmaztak. A fejfájásom és a hányingerem egy pillanat alatt elmúlt, mikor arra gondoltam, hogy esetleg részegen kell majd látnom a testvéremet. 

- Nem, ez nem lehet alkohol! – rázta meg a fejét. – Én már egy kortytól is megszédülök, ebből pedig már majdnem egy üveggel megittam. Ez csak egy sima ízesítőszer. Kérsz?
Barátságtalanul, de elfogadtam a felém nyújtott üveget, s meghúztam. Tényleg finom volt. Arra gondoltam, hogy talán az előbb nem ugyanazt ittam, s talán ez tényleg nem tartalmaz alkoholt. Ettől a gondolattól felbátorodtam, és biztonságosan folytattam az élvezkedést.

- Ilyen íze van annak a süteménynek, amit csokoládéöntettel kell leönteni! – örvendezett Albus, majd egy újabb üveg után nyúlt. Már jócskán megcsappant a készlet, mikor úgy éreztem, hogy ideje volna mennünk. El is indultunk, ám Al az ajtóban megállt és visszafordult, majd engem is megállított. – Lily, van egy kis baj…

- Micsoda? – kérdeztem, de mikor megláttam, hogy tudatunkon kívül mekkora pusztítást végeztünk a konyhai raktárban, elsápadtam. – Al, mi nem csak azt az izét ittuk meg… Nem is emlékeztem rá, hogy ettem!

- Az a helyzet, hogy én sem – csóválta meg a fejét Albus. – Viszont innen eltűnt az összes kaja… Ezért még szorulni fogunk!
- Nem! Azt nem lehet! – ráztam meg a fejemet vadul. – Ki kell találnunk valamit! Mi lenne, ha… mi magunk csinálnánk reggelit? 

- Lily, te most csak viccelsz! Nem is tudunk főzni! Így nem főzhetsz!
- Az nem baj! Szükség törvényt bont! – jelentettem ki, majd kissé remegő kézzel nekiláttam a konyhai eszközök keresésének, viszont hirtelen megéreztem az elfogyasztott italmennyiség hatását…

- Hé, össze ne ess itt nekem! – támasztott meg Al, mikor megszédültem. Gyorsan kifújtam magam, aztán nekiláttam a főzésnek. A bátyám csak nézett rám, miközben a fejét fogta. Talán fájt neki a sok rum miatt, ám az is elképzelhető, hogy csak az én konyhaművészetem aggasztotta.

Reggel hat óra volt már, mikorra sikeresen elkészítettem a reggelit minden diák és tanár számára. Jóformán minden fellelhető élelmiszert elhasználtam, ami még a konyhában volt. Nagy nehezen fel pakoltuk a Nagyterem asztalaira a zsíros kenyereket és a mogyoróvajas muffinokat, majd gyorsan felszaladtunk a klubhelyiségbe.

Ott aztán elbúcsúztam Albustól és gyorsan visszalopakodtam a szobámba, hogy még egy órát alhassak. A többiek ugyanolyan pózban feküdtek még a helyükön, ahogyan otthagytam őket. Talán nem ártana, ha sikerülne is lehunynom a szemeimet…

- Lily! Lily, ébredj!
Szörnyen fájt a fejem. Először nem tudtam elképzelni, hogy mi történt velem, de hamar megvilágosodtak a szemem előtt a dolgok. Nem volt olyan sok alkohol abban a rumban, viszont jó kis fejfájást okoz egy idő után…

Kittyvel lementünk a Nagyterembe, remélve, hogy valami finom reggeli fogad majd minket. Mikor azonban benyitottunk, nem palacsinta, de még csak nem is az általam készített borzadály volt a tányérokon…

- Fúj! – sikkantott fel barátnőm, majd hátra ugrott pár lépéssel. Sikeresen beleütközött az akkor belépő Albusba, így kis híján felborult.
- Mi folyik itt? – nézett ránk Fred is, aki Jamesszel az oldalán Albus mellett állt.

- Nem tudom, de ez a valami iszonyatosan büdös! - fogta be az orrát Kitty. – Mindenki belerókázott a tányérjába? Mert nagyon úgy néz ki a dolog…
Jobban szemügyre vettem a teremben uralkodó káosz alapját, vagyis a diákok émelygését. Tényleg rosszul voltak, csak azt nem tudtam elképzelni, hogy mitől. 

- Ne, Fred! – kiáltott rá Albus unokatestvérünkre, aki vállvonogatva éppen bekapott egyet az én muffinjaimból. – Ne… Mondtam, hogy ne edd meg!
- Most miért? Nagyon fi… - kezdte Fred nevetve, de pár pillanaton belül kidobta a taccsot. Ekkor rájöttem, hogy a nagy igyekezetben hánytatót öntöttem a süteményekre, nem pedig mogyoróvajat. 

- Al, szerintem jobb lenne lelépni, mielőtt… - suttogtam bátyám fülébe, de befejezni már nem tudtam a megkezdett mondatomat.
- POTTER! – rikácsolta McGalagony, majd öreg korához képest nagyon fürgén ott termett mellettünk. Én már kezdtem a föld alá süllyedni szégyenemben, ugyanis még soha életemben nem kaptam szidást ekkora közönség előtt.

- Potter, mit képzelnek maguk, mit művelnek? – fordult a banya Jameshez és Fredhez, anélkül, hogy rám vagy Albusra nézett volna. – Mi történt volna akkor, ha megmérgezik az egész iskolát?

- Tanárnő, kérem! Honnét tetszik venni, hogy mi voltunk? – kérdezte Fred sápadtan, és látszott rajta, hogy nagy erőlködések árán tudja csak magába fojtani azt, amit megevett talán még vacsorára…

- Ne bohóckodjon, Weasley! Ki más lenne képes ekkora fejetlenséget okozni, ha nem maguk ketten? – kérdezte kedvenc igazgatónőnk egy kissé meginogva bizonyosságában, hiszen ő sem volt vak, látta milyen állapotban volt Fred. Azt pedig tudta, hogy még ő sincsen annyira idióta, hogy olyan süteményt egyen, amiről tudja, hogy mérgezett.

- Mi folyik itt? – lépett mellénk Neville professzor is, a Griffendél házvezetője. – Zeng az egész iskola, és… Jó ég! Mi ez a fertelmes bűz?
- Longbottom professzor, én nem tudom mi ez az egész, de gyanítom, hogy a maga által oly nagy kegyben részesült Potter és Weasley gyerekek műve… - pattogott az igazgatónő.

- Nem, kérem! – szólalt meg Albus kissé rekedten. – Ezúttal Jamesnek és Frednek semmi közük nincsen a balhéhoz…
- Mire akar ezzel kilyukadni, Potter? – értetlenkedett McGalagony.

- Csak arra, hogy mi vagyunk a felelősek a dologért – vallottam be elvörösödve az éjszakai kalandunkat. Mindenki teljesen ledöbbent, hiszen Albus és én legfeljebb egy-egy apróságot követtünk el eddig, mint például egy kis trágyagránát, vagy sárbomba… 

A dolognak az lett a vége, hogy kaptunk egy hét büntetőmunkát, melyet legnagyobb megkönnyebbülésünkre Neville professzorral kellett eltöltenünk. Sajnálatos módon a pletykákat nem úsztuk meg, s hamarosan már egy igazi vad buliról és az erkölcsileg nem éppen tiszta Potter testvérekről beszélt mindenki. Már azt sem tudom, hogy a szóbeszédek szerint egyszerre hány sráccal kavartam aznap éjjel…

- Hé, Lily Potter! – szólított meg egy ismerős hang az egyik folyosón, körülbelül négy nappal az incidens után. – Tényleg David Blackkel kavarsz?
- Fogd be, Scorpius! – sóhajtottam egy mélyet, mikor tudatosult bennem, hogy a gúnyos hanghordozással feltett kérdés az ifjabb Malfoy szájából származott.

- Jól van, csak vicceltem! – lépett oda mellém. – Csak gratulálni akartam a nagyszerű sütidhez! Igazán megadhatnád a receptjét… Jól jönne, ha a nagyapám megint bepöccenne.
Nos igen, ez volt Scorpius Malfoy, aki örökölte ugyan apja gúnyos megjegyzéseit, de bántó, rossz szándékát aligha. 

- Tegyél bele egy kis rumot, az mindent megold! – feleltem mindent tudóan, mire mindketten nevetni kezdtünk. Mikor abbahagytuk, rám nézett és mosolyogva megszólalt: 
- Mondd már el, hogy mi történt igazából! Nem igazán tartom valósnak azokat az információkat, melyek szerint közelebbi kapcsolatot létesítettél Blackkel…

- Ó, honnan tudod ezt ilyen biztosra? – kérdeztem vigyorogva, s ezzel egy pillanatra elértem, hogy egy meglepett fiút láthassak magam előtt. – Az egész annyi volt, hogy Albusszal megittuk a konyha rumkészletének jelentős részét. A süti pedig csak úgy jött magától…

- Botrány álá Potter – vigyorgott Scorpius, majd hátat fordított nekem és elindult a Mardekár klubhelyisége felé. A sarkon aztán visszafordult. – Hihetetlen vagy, Lily Potter!

Egy darabig csak magamban mosolyogtam, ám hamarosan ismét társaságot kaptam. Szerencsém volt, hogy nem egy nyálas tini regény főszereplője voltam, ugyanis akkor szinte száz százalék lett volna, hogy egy ellenségem tűnt volna fel. Így viszont csak szeretett unokatestvérem, Fred lépett mellém.

- Arra gondoltam, hogy nem ártana végre letisztázni a mi kis fogadásainkat… 
- Igen, van benne egy apró bibi – helyeseltem, ugyanis mikor jobban elgondolkoztam a kitételeken és eredményeken, rájöttem, hogy túlzottan megbonyolítottuk a dolgokat. 

- Én is észrevettem – csóválta meg a fejét Fred, majd elhúzta a száját. – Először is Kittyt nem szabadna mindkettőbe belekeverni, mert van olyan rész benne, hogy miközben Kitty valakivel összejön a családból, nekem még össze is kellene hoznom Jamesszel… 
- Igen. Tehát a módosítás az lesz, hogy ha sikeresen kikészítesz egy fiút, akkor én… akkor én… 

- Majd én megszabom, hogy te mit csinálsz! – vigyorodtam el. – Akkor teljesíted három kívánságomat! 
- Minek nézel te engem? Dzsinnek?
- Nem. Valaki olyannak, akinek van egy igazán érdekes titka, amivel lehet zsarolni…

- Meg ne próbáld! El ne mondd valakinek! – rémült meg Fred. Szeretem ezt a fejet, olyan aranyos, mikor nincsen elszállva magától! – Jó, rendben. Akkor ha nyersz, én teljesítem három bármilyen kívánságodat! Viszont ha veszítesz… 

- Tudom, tudom… Akkor le kell smárolnom Fricset! – bólogattam keserűen, ugyanis semmi kedvem nem volt ahhoz, hogy az öreg gondnokkal smacizzak. 
- Ne, azt inkább ne! – ellenkezett Fred, és valamiért úgy tűnt, mintha egy sötét árnyék suhant volna át az arcán. 

- Akkor?
- Szakítanod kell a fiúval, felszedni egy másikat és megcsinálni ugyanezt… Hátha azzal már sikerül a dolog… 

- Fred, te meg vagy húzatva?! – kerekedtek el a szemeim. – Kétszer ezt az őrültséget? Na, azt már nem! Soha! 
- Rendben, akkor veszítettél is… - vonta meg a vállát unokabátyám. 

- Jó, legyen! Viszont akkor nem is három kívánságot kérek, hanem egy hetet, amíg mindent megteszel, amit kérek! – szabtam meg az árat, mire Fred kénytelen-kelletlen, de beleegyezett. 
- Ha Kitty összejön valakivel, akkor megcsókolom McGalagonyt, de ha nem jön össze senkivel, akkor ne feledd, jössz nekem még egy csókkal!

- Nem úgy volt, hogy Davidet kell…?
- De igen, viszont ha már így átírtuk a dolgokat, akkor legyen inkább Ben Morgan, a bűbájtan tanárunk!
- De hiszen ő… a Mardekár házvezető tanára! – sápítoztam. 

- Ez van, Lilykém! – vigyorgott Fred, aztán elindult felfelé a lépcsőn, de még visszaszólt: - Sok szerencsét David Blackhez, Potter!