|
9. Régmúlt idők emlékei
Ruby 2011.05.27. 21:22
Íme, egy utolsó "töltelék", mielőtt végre tényleg rátérnénk a nagy, címadó projektre. Reggel későn ébredtem, de szerencsére ebből nem adódott probléma, tekintve, hogy szombat volt. Amikor kinyitottam a szemem, már csak Kittyt találtam a szobánkban, amin egyáltalán nem lepődtem meg. Az ágyán ült és veszett tempóban írt valamit. Volt egy sejtésem, miszerint valamelyik kalandos regényén dolgozott éppen, amit aztán nekem később el kell majd olvasnom.
- Jó reggelt! – köszönt, mikor észrevette, hogy felébredtem. Én erre csak morogtam valamit, majd komótosan ülésbe tornásztam magam. – Jött két leveled.
- Igen? – pislogtam rá bambán. Nem értettem, hogy ő erről honnét szerzett tudomást, ha egyszer a baglyok elvileg a címzettnek kézbesítik a küldeményeket. Bár nem elképzelhetetlen, hogy ez csak apáék korában volt így…
- Ja, az egyik az apukádtól, a másik a félfülű nagybátyádtól– magyarázta. – Mivel te nem jöttél le a posta idejében, az egyiket James, a másikat Fred fejére ejtette a postás. Én meg persze elhalásztam előlük, mielőtt felbonthatták volna.
Csak bólogattam, miközben azon filóztam, hogy tulajdonképpen mióta ír nekem George bácsi levelet. Az ünnepektől eltekintve, persze.
Kíváncsian hajoltam a borítékok felé, s először apáét nyitottam fel, akármennyire kíváncsi is voltam a másik tartalmára. Amikor elolvastam az első néhány sort, azonnal megvilágosodtam. Apa és valószínűleg kedves bácsikám is az új gondnokkal kapcsolatban feltett kérdéseimre válaszoltak.
Kedves Lily!
Remélem, hogy te nem vagy olyan szabályszegő, mint a bátyád, mert nem szeretném, ha neked is meggyűlne a bajod Miss Lighttal. Ő jóval fürgébb, mint a jó öreg Frics. Ráadásul van egy olyan érzésem, hogy mivel az ikrek mellett szocializálódott, jobban is ismeri a kastélyt, mint a nagy átlag… Mindegy. Ne foglalkozz vele!
Megnyugtatlak, hogy semmi baja Freddel. Ebben egész biztos vagyok.
Eldöntöttétek már, hogy tavaszi szünetre haza akartok-e jönni?
Anyáddal több meglepetésünk is van, de egyik sem olyan, amit csak úgy, levélben le lehetne írni. Na jó, talán akkor nem árulok el túl nagy titkot, ha megsúgom, az egyik a nyaralással kapcsolatos. Meg Charlie nagybátyáddal.
Ebből gondolom, kitaláltad, hogy őt tervezzük meglátogatni… Persze majd lepődj meg, amikor ezt édesanyád is bejelenti!
Albus írta, hogy miféle botrányt csináltatok nem rég. Csodálom, hogy még nincs vele tele az egész mágus világ. Arra mérget vehettek, hogy Sirius és apa büszke lenne rátok. Sőt, hogy őszinte legyek, én is megnéztem volna McGalagony professzor arcát… De remélem, hogy tisztában vagy vele, mekkora szerencsétek van Neville mellett.
És még valami: kérlek koppints James fejére, hogy néha tanuljon is! Tudom én, hogy okos, de ha ennyire lazán veszi a RAVASZ vizsgákat, akkor még a végén pórul jár…
Szeretettel ölel:
Apa
Utóirat: Tégy bármit, de George-nak ne szólj Freddel és Miss Lighttal kapcsolatban semmit!
Zavartan csavargattam egy tincsemet, mikor elolvastam az utolsó sort. Ezzel elkéstél, apukám… Hosszú percekig hezitáltam a másik boríték fölött, valahogy nem igazán akaródzott kibontanom. Végül úgy döntöttem, hogy már mindegy, hiszen úgyis csak a válaszról van szó.
Tartottam tőle, hogy apa valami olyasmi miatt tanácsolta a hallgatást, amiről én nem tudok. Még az is átsiklott az agyamon, hogy feldühítettem nagybátyámat és valami jól álcázott rivallót kaptam tőle. Elképzelhetetlennek tűnt, de én Scorp után már semmin nem tudok meglepődni…
Kedves Lily!
Nem hiszem, hogy Miss Lightnnak valami baja lenne Freddel. Ő ilyen. Tényleg ilyen rossz a helyzet? Lehet, hogy rossz ötlet volt a Roxfortba küldeni. Vasárnap mindenképpen elmegyek, addig meg ne provokáljátok!
Frednek pedig mondd meg kérlek, hogy Angelina üzeni neki, tanuljon, vagy itthon hozzávág egy kvaffot…
Majd akkor vasárnap találkozunk.
Ölel:
George
Jellemző, Lily, jellemző! Már megint elszúrtál valamit, de nagyon.
Nem csak George-ra hoztam szívbajt, de még apának se fogadtam szót (így utólag), ráadásul hamarosan kiderül, hogy provokáltam is azt a banyát. Emellett mindkét lustaságot rá kell vennem arra, hogy üljenek rá a hátsójukra és tanuljanak.
És ha ez nem lenne elég, még itt van nekem Kitty és Albus krónikus egymást kerülési mániája, no meg Scorpius Malfoy.
Ebben a pillanatban legszívesebben felrobbantam volna. Ez valószínűleg meg is látszott rajtam, mert legjobb barátnőm szinte azonnal mellettem termett és utólagos engedélyemmel elolvasta mindkét levelemet. Amikor végzett velük, furcsa arckifejezéssel kezdett méregetni engem.
- Mi ez az egész?
- Tudod, hogy azt hittük, a nyanyának baja van Freddel. Én pedig írtam mindkettejüknek, de csak most jött válasz… Én olyan hülye vagyok! – dőltem el az ágyamon.
- Ezt majd megoldjuk. Inkább mondd el, milyen volt a randid!
Hiába akart segíteni, ettől csak még rosszabb lett a kedvem. Végül azért elmeséltem neki mindent, de tényleg mindent. Még azt is, hogy csak az apja bosszantására hívott engem randira. Kis híja volt csak, hogy a Hveep10na? projektet ki nem kottyantottam neki. Azt azért nem akartam. Elvégre mindenről neki sem kell tudnia, még ha a legjobb barátnőm is.
Hosszú percekig hallgattunk, s végül már nem is volt lehetőségünk konzultálni, mert berobbantak a szobába a többiek. Az ő társaságukban pedig nem beszélhettünk bizalmas dolgokról. Gwen és Jessica nagyon kedves lányok voltak, de ők is megvoltak ketten, meg mi is Kittyvel, tehát szorosabb barátság nem alakult ki négyünk között. A végén úgy döntöttem, hogy inkább felöltözöm és lemegyek reggelizni, mielőtt még valaki megtalálna kérdéseivel.
Kivételesen egyedül baktattam le a Nagyterembe, ahol éppen csak bekaptam egy pirítóst. Nem voltam túlzottan éhes, így nagyon hamar végeztem. Mivel fogalmam sem volt, mihez akarok kezdeni magammal, céltalanul kezdtem bolyongani a hatalmas kastélyban.
Nem akartam visszamenni a klubhelyiségbe, ahol minden bizonnyal összefutottam volna valamelyik rokonommal. Valahogy nem vitt rá a lélek, hogy elújságoljam Frednek apja látogatási szándékát.
Viszont Albus nyakát szívesen megcsavargattam volna. Nem értettem, miért kellett elmondania apának a rumos balhét, ha valami csoda folytán nem jutott még a fülébe. Reméltem, hogy anya nem értesült róla, ő ugyanis jóval szigorúbb volt az ilyen dolgokkal kapcsolatban.
- Lily, hát te mit csinálsz itt? – hallottam egy ismerős hangot a hátam mögül. Amikor megfordultam, Neville professzorral találtam szemben magamat. Barátságos mosoly ült az arcán, s éppen a nagykabátját hámozta le magáról.
- Nem tudom – vallottam be egy nagy sóhaj kíséretében.
- Gyere, igyunk meg egy csésze teát! – invitált be a szobájába, ami előtt álltunk.
Már nyitottam volna a számat, hogy tiltakozzak, de végül meggondoltam magam. Amíg én elbeszélgetek itt, addig nem kell arra gondolnom, miféle szerencsétlen helyzetben is vagyok.
Mosolyt erőltettem az arcomra, s beléptem a barátságos szobába, mely mindig azt az érzést keltette bennem, hogy gyógynövénytan órán vagyok.
Leültem az egyik fotelbe és türelmesen vártam, hogy a fiatal tanár kövesse a példámat. Bár volt egy olyan érzésem, hogy a jeles eseményig még két-három csészének búcsút kell majd mondanunk…
Nem is tévedtem sokat. Mire Neville nagy nehezen felszolgálta a teát, a kuka meg is telt üvegszilánkokkal.
- Megjavultál már? – nézett rám, miközben a meleg italt szürcsölte. – Elég rég nem voltál büntetőmunkán…
- De voltam. Csak ezúttal nem tudtál kihúzni a pácból. – Mindig tegeztem őt, ha nem órán voltunk éppen. Nem tehettem róla, hogy én nem tanárnak ismertem meg, hanem apa egyik legjobb barátjának.
- No lám – pislogott kíváncsian. – Mi történt már megint?
- Késtem Gue professzor órájáról három percet, amiért három nap büntetőmunkára ítélt – magyaráztam sértetten. – De az utolsó kettőre elfejeltettem elmenni, erre a banya három hetet adott!
Magamban füstölögni kezdtem a gondolatra, hogy minden estémet holmi felesleges fenyítésre kell majd pazarolnom. A Griffendél ház feje azonban jóízűen nevetett valamin. Teljesen megdöbbentem a reakcióján, ugyanis tőle valamivel több együttérzést vártam.
- Túl fogod élni – mondta. – Az a banya egyáltalán nem olyan szadista, mint Frics.
- Nekem nem úgy tűnik – morogtam, de ezt már nem hallotta.
- Egyébként hallom, összebarátkoztál az ifjabb Malfoyjal – váltott témát, s egy cseppet komorabb lett. Kezdett érdekelni a dolog.
- Talán baj?
- Nem. De Ron bácsikád kitekeri a nyakad, ha netán közelebbi kapcsolatot létesítesz vele. Tudod, ő nem igazán preferálja azt a famíliát. Bár van egy olyan érzésem, hogy inkább csak Draco miatt rosszak az előítéletei.
- Tudom, Ron nem szereti azt a fazont – kortyoltam bele a teámba. – Mindig csak azt hallom, hogy ilyen gonosz, olyan gonosz… Mit csinált tulajdonképpen?
Neville professzor elgondolkozott egy pillanatra – valószínűleg azon, hogy közölhet-e velem bizalmas információkat. Igyekeztem elővenni a legmegbízhatóbb mosolyomat, de nem sikerült megtévesztenem.
- Nem hiszem, hogy fontos lenne. Már amúgy is megjavult, azt hiszem. Bár igaz, ami igaz, én nem rajongok érte.
- Megátkozott? – vigyorodtam el, de ő csak legyintett.
- Ha csak erről lenne szó, akkor Hermionét is nyugodt szívvel utálhatnám. Elsős korunkban sóbálvány átkot szórt rám, mert nem akartam hagyni, hogy megint kilógjanak az éjszaka közepén. Tudod, akkor mentek le a pincébe, hogy megkeressék a Bölcsek Kövét.
- Így utólag végiggondolva nem sajnálod, hogy nem mentél velük? – kérdeztem elgondolkozva. Még soha nem jutott eszembe, hogy esetleg a történeteket más megvilágításból is érdemes volna egyszer meghallgatni.
Most azonban erős késztetést éreztem arra, hogy kifaggassam a gyógynövénytan professzort arról, hogyan élte meg iskolás éveit.
- Nem, nagyon jó helyen voltam ott, a klubhelyiségben. Amúgy sem vittek volna magukkal, mert nem vették volna hasznomat.
- Már miért nem?
- Lily, te nem láttál engem gyereknek – nevetett fel jóízűen. – Ha el tudsz képzelni egy szerencsétlen, kétbalkezes, pufi kisfiút, akkor annál én még kétszer rosszabb voltam. Hála a jó égnek, mostanra egész jól kinőttem a régi hibáimból. A csészetörést leszámítva…
Elmosolyodtam a gondolatra, hogy milyen érdekes is volna visszamenni az időben és megnézni a szüleim korosztályát. Neville egészen délután fél háromig viccesnél viccesebb történeteket mesélt a gyerekkorából – s meséinek szinte mindegyikében felfedeztem valamelyik rokonomat.
Azt például eddig nem is tudtam, hogy anya a karácsonyi bálon ővele táncolt végig, ahogy azt sem, hogy Ron elhívta Fleurt. Azon pedig egyenesen kacagtam, amikor kiderült, hogy George és az ikertestvére belöktek valakit a volt-nincs szekrénybe, aki csak hetekkel később került elő.
Végre részletesen is megismerhettem a DS edzések menetét, legalábbis többet megtudtam róluk, mint amennyit apáéktól.
A háborús évekre már nem tért rá, ugyanis megjelent az ajtajában Ben Morgan professzor, aki, mint kiderült, menekült valaki elől. Először azt hittem, őt is az új gondnok kapta el, de a végén elmondta, hogy Johanna Pittburg tanárnőt próbálta elkerülni. A Mardekár és a Hollóhát vezetői lépten-nyomon egymásba kötöttek, de a helyzet akkor is nevetséges volt.
Csak azért nem kacagtam fel hangosan, mert házvezető tanárom már jó előre figyelmeztető tekintettel jelezte, hogy ha megpróbálom, akkor rám sóz még egy hét büntetést.
Gyorsan elköszöntem és a konyha felé vettem az utamat. Volt egy olyan érzésem, hogy az ebédidőből már kifutottam.
***
Magamban szitkozódva indultam el a büntetőmunkám helyszíne felé. Habár Fred egyáltalán nem akadt ki azon, amikor bejelentettem neki apja látogatását, ezt a kellemetlen esti elfoglaltságot nem úszhattam meg.
Ráadásul még feleselni se feleselhettem, mert George holnap tudomást szerezne róla, hogy provokáltam. Kifejezéstelen arcot erőltettem magamra, majd bekopogtam az ajtón.
- Gyere be! – hangzott az invitálás.
Illedelmesen köszöntem, majd várakozó pillantást küldtem felé. Először úgy tűnt, nem érti, mit keresek nála, aztán megrázta a fejét és hozzám fordult.
- Ja, hogy te büntetőmunkáért jöttél!
- Igen. – De akár el is mehetek… Ezt persze hangosan nem mondhattam neki.
Felállt és intett nekem, hogy kövessem. A gondnoki irattárhoz sétáltunk, ami előtt már várt egy asztal, egy szék és egy penna. Rossz előérzetem támadt… Apa említette, hogy egy büntetőmunkája alkalmával írnia, méghozzá a Hazudni bűn szavakat. A saját vére volt a tinta. Meg mondott még valamit, amikor körmölnie kellett, de erre nem emlékeztem már…
- Itt van egy csomó irat, ezeket kellene átmásolni – magyarázta Miss Light. – Tudod, nyilvántartásba van véve minden hülyeség, amit a diákok valaha elkövettek. Azaz csak olyan ötven, hatvan évre visszamenőleg. A régebbiek egy részét már valaki elkezdte átmásolni húsz éve, de az illető olvashatatlanul ír. – Ezen a ponton elmosolyodott. – Remélem, hogy legalább te ki tudod bogarászni apád firkálmányát.
Végre eszembe jutott! Ez volt a másik, amit apa az írással kapcsolatban említett. Kíváncsian vettem kezembe a régi pergameneket, s villámtempóban másolni kezdtem őket. Szerencsére szépen, gyorsan és fáradhatatlanul tudtam írni. Helyenként kimondottan szórakoztató leírásokat találtam – egy időben például jóformán minden írásos emlék nagyapám és Sirius Black nevével volt tele.
Olyan dolgokért ítélték el őket, amiket még James és Fred is megirigyelhettek volna. Néhányat több példányban is lekörmöltem, hogy a rosszfiúk születésnapjára tudjak néhány tippet ajándékozni.
Észre sem vettem, milyen gyorsan eltelt az idő, s csak akkor eszméltem fel, mikor Miss Light felettem állva dobolt a falon a körmeivel. Olyan volt, mint egy tanárnő, csak épp képesítés és minden bizonnyal ész nélkül. Elvégre gondnoknak csak az olyanok mennek, akik nem tudnak varázsolni, vagy buták, nem?
- Mára elég lesz, Lily. Menj, jó éjszakát!
Illedelmesen elköszöntem, aztán már szaladtam is a toronyba. Igazán nem értettem, miért volt az a benyomásom róla, hogy kedvesen viselkedett velem. Hiszen jóformán kínzott azzal a rengeteg írással!
***
Freddel egész délelőtt a kastélyt jártuk, remélve, hogy még időben elkaphatjuk George-ot, ha netán valóban megérkezne. De valahogy nem volt szerencsénk, mert mindenkivel összefutottunk már, akivel lehet, csak pont vele nem.
- Lehet, hogy nem is jön – húzta el a száját unokabátyám.
- Szerinted elképzelhető? – néztem rá reménykedve, mire csak megrázta a fejét.
- Ha apa azt monda, hogy jön, akkor jön is. Maximum késik két-három-hat órát.
- Hogy jön ide a hat?
- Macskamenta – felelte rezzenéstelen arccal.
- Hülye kérdésre hülye válasz? – kérdeztem vissza zavartan, mire ő elismerően bólogatott.
Éppen egy néptelen folyosón sétáltunk komótosan, de annál idegesebb hangulatban. Végül is mindketten hibásnak éreztük magunkat George bácsi érkezését illetően.
Egy sarkon készültünk befordulni, mikor Fred hirtelen berántott egy függöny mögé és befogta a számat. Tipikus jelenet volt; olyan, amikor én voltam az a személy, aki akármelyik pillanatban hangos sikításba kezdhet.
Először nem értettem a dolgot, de hamarosan ismerős hangokra lettem figyelmes. A hatodik évfolyam mardekárosai sétáltak arrafelé, ahol egy perccel ezelőtt mi álltunk.
- Ez akkor is abszurd, Malfoy! – jelentette ki az egyik fiú felháborodottnak szánt hangon, de hallatszott, hogy vigyorog.
- Ha apád meghallja, hogy Potterrel randiztál, a végén még kitagad! – nevetett egy másik.
Éreztem, hogy megborzongok, s a közelség miatt ezt valószínűleg Fred is észrevette, mert óvatosan megszorította a karomat.
- Hagyd már! – szólalt meg a harmadik fiú is, akiről tudtam, hogy az ifjabb Malfoy legjobb barátja volt, Daniel King.
- Igazad van, nem az a gáz, ha a fülébe jut – helyeselt az első. – Az sokkal cikibb lesz, ha már azt is tudni fogja, hogy beleszerettél!
Mindannyian nevetni kezdtek, de a következő pillanatban hatalmas koppanás, majd Scorpius sértődött hangja hallatszott.
- Nem szerettem bele!
- Akkor is csak idő kérdése – állt az első megszólaló pártjára a második is, majd gyors léptek zaja ütötte meg a fülemet, amiből arra következtettem, hogy legalább ketten távoztak.
Kérdőn néztem Fredre, de ő megrázta a fejét, ezzel jelezve, hogy még nem tűnt el mindenki a környékről. Igaza is volt, ugyanis szinte azonnal felismertem Daniel hangját.
- Ne foglalkozz ezzel a két marhával, Scorp! Tudod, hogy csak hülyülnek, mint mindig…
- Tudom – hallottam Scorpius tömör válaszát.
- Ne vedd rossz néven, de tényleg vigyáznod kellene! A Potterekkel eddig csak baj volt, nem hiszem, hogy ezek után változna a helyzet. Jobban teszed, ha elkerülöd a kislányt, mert a végén még Tomnak lesz igaza és beleszeretsz!
Mindhárman – Malfoy, Fred és én – meghökkenve figyeltük az oktató mondatokat, de végül persze csak a mardekáros fiú volt abban a helyzetben, hogy válaszolhasson rá.
Azt gondoltam, hogy vagy megfogadja barátjának, hogy többet ugyan felém se néz, vagy biztosítja, hogy nem vagyok hatással rá.
Várakozásommal ellentétben azonban teljesen más szavak hangzottak el.
- Majd meglátjuk, Dan, majd meglátjuk. – Ennyit mondott, se többet, se mást. Nem jelentette ki, hogy ő nem közösködne egy Potterrel, mint ahogyan azt sejtettem. Meglepetésemben észre sem vettem, hogy már réges-régen eltűntek a folyosóról, s csak rejtekhelyemről is csak unokatestvérem rántott ki.
- Lily, azért nem kell ennyire látványosan olvadni tőle! – csóválta meg a fejét rosszallóan Fred. – Gyere, menjünk vissza! Szerintem apa mégis elfelejtette a beígért látogatást…
***
George még akkor sem jelent meg, mikor én vacsora után elbúcsúztam Kittytől, hogy második estémet tölthessem le büntetéssel. Nem siettem túlzottan, ugyanis még több, mint fél órám volt hat harmincig, amikor is a másolást el kellett kezdenem.
Már félúton battyogtam, mikor eszembe jutott, hogy ha hamarabb kezdek, talán hamarabb szabadulok is el. Megszaporáztam hát lépéseimet, következetesen kikerültem Hóborcot, így több, mint húsz perccel előbb érkeztem meg a gondnoki szoba ajtaja elé.
Már éppen bekopogtam volna, mikor egy ismerős hangot hallottam odabentről. Egy pillanatra a szívverésem is kihagyott, ahogy felismertem elkésett nagybátyámat.
- ...ez őrültség! Azt hittem, hogy majd itt megnyugszol, hogy jót tenne a Roxfort. Eszembe se jutott, hogy esetleg ez bökkenő lesz. Nem akartam, hogy rosszul érezd magad. Talán várni kellett volna egy évet. Csak szerettem volna, ha végre…
- George, hallgass már! – szakította félbe Miss Light. – Nem történt semmi. Fáradt voltam és kész. A gyerekek meg túlreagáltak mindent, ennyi az egész. Különben is, kimondottan élvezem a melót. Már értem, hogy miért szeretett Frics annyira rendbontókat hajkurászni. Végre kiélhetem szadista hajlamaimat a diákokon, ráadásul nem is szólnak érte!
Megcsóváltam a fejem, mert valahogy kezdett furává válni ez a beszélgetés. Azt sejtettem, hogy ők ketten ismerik egymást, sőt, még arra is lett volna tippem, hogy nem csak egyszerű ismerősök. De ez a közvetlen hangnem még engem is meglepett.
- Igazán! Egyedül Harry lányával akad egy kis probléma, de az sem komoly. Lily kimondottan kedves, csak épp engem nem tud értékelni. De ezt már megszoktam. Amióta… - Miss Light elharapta a mondat végét. – Szóval azóta senki nem tud különösebben értékelni. Neked pedig egyáltalán nem kellett volna idejönnöd, elvégre a te gyerekedet nem küldtem büntetőmunkára.
- De csak azért nem, mert félsz tőle – jelentette ki nagybátyám határozottan.
- Hülye vagy te? Nem szoktam megijedni gyerekektől!
- Fred – mondta ki mintegy mumusként George. Csend következett, de várakozásommal ellentétben nem az új gondnok törte meg. Ismét nagybátyám szólalt meg, ezúttal sokkal halkabban és egyben lemondóan is. – Igazam volt, ugye?
- Ne kínozz – sóhajtott fel fáradtan Miss Light.
Nem értettem ezt az egészet. Fogalmam sem volt, miről beszéltek, de abban biztos voltam, hogy az első, akinek beszámolok majd a hallottakról, az Fred lesz. Volt egy sanda gyanúm, hogy a gondnoknőnek valójában nem unokatestvérem személyével volt problémája, sokkal inkább a nevével. Eddig el sem tudtam képzelni, hogy a felnőtteknek is lehetnek olyan fura dolgaik, mint nekem és Scorpiusnak.
Ahogy azonban ezt a beszélgetést hallottam, eszembe jutott Ben Morgan tanár úr és Johanna Pittburg tanárnő különös kapcsolata.
Elképzelhető, hogy ők ketten valójában nem utálják, hanem szeretik egymást? És lehetséges az, hogy Kittynek mégis igaza van, ha arra gondol, hogy Miss Light életét valami különös tragédia árnyékolja be?
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
