|
4. Egy feladat ami még Ellynek is problémát okozhat
Ruby 2011.05.27. 21:31
Csak beszéltem és beszéltem hozzá, de ő mintha észre se vett volna. Kezdtem azt hinni, hogy valami hiba csúszott HC22 számításaiba és már előtte sem léteztem igazán. Nem hogy nem válaszolt, de még csak felém se nézett. Már az is megfordult a fejemben, hogy megsértődött, de ezt azonnal el is vetettem, hiszen tisztában voltam minden tettemmel és szavammal – egyik sem gázolhatott a lelkébe.
Végül feladtam és inkább némán lebegtem utána, mint ahogy később kiderült, egyenesen a Mardekár klubhelyiségébe. Teljesen üres volt, mint ahogyan azt vártam, már ha vártam egyáltalán valamit a nevezetes helytől.
Ő csak egyre az orrát törölgette egy zsebkendővel, miközben a tükör előtt ingatta a fejét.
- A kis ribanc – morogta, majd végre hajlandó volt tudomásul venni a létezésemet. – Remélem, hogy értékeled, mit meg nem teszek érted… A barátnőd betörte az orromat!
- Talán mert megérdemelted.
- Hálátlan véráruló.
- Gonosz királynő.
- Weasley.
- Leeds.
Végül csak megcsóváltuk a fejünket és berekesztettük a Szapuljuk Egymást Szüntelen - SzESz különkiadását. Ő nem akart megszólalni én pedig nem voltam hajlandó megtörni a beállt csendet, mert tudtam, hogy úgyis újabb szitkozódást váltana ki, ha valamelyikünk megkezdené a társalgást. Kitette egy asztalra HC22 pergamenjét, így figyelemmel kísérhettük az esetleges üzeneteket, ám ezek elmaradtak.
Hosszúra nyúlt fegyverszünet után végül Elly ledobta magát a kanapéra és fáradtan pislogott rám, majd nagy levegőt véve megszólalt.
- Én már az első találkozásunkkor tudtam, hogy szeret téged.
Meg akartam kérdezni, hogy tulajdonképpen mire gondol, de már nem volt rá lehetőségem, ugyanis a fejét hátradöntötte és lehunyta szemeit. Szinte azonnal elaludt, amit így visszagondolva nem is lehetett felróni neki, hiszen már több, mint huszonnégy órája talpon volt.
Kíváncsi voltam, hogy én, mint kísértet, igénylek-e alvást vagy valami egyebet. Mert nem éreztem szükségét semminek sem, csak úgy… voltam. Igen, szimplán léteztem. Ha nem lett volna HC22 idióta feladatsora, akkor teljes lelki nyugalommal kijelenthettem volna, hogy céltalanul bolyongó jelenésként maradtam az élők között. Így viszont volt célom – elhatároztam, hogy mindenáron vissza kell szereznem az életemet…
*****
A nap már magasan járt, a pergamen viszont még mindig üres volt. Hiába néztem rá rosszalló pillantással, nem történt semmi. Éppen azon gondolkoztam, hogy körbe kellene lebegnem a környéken, mikor Elly felébredt.
- Hány óra? – ásította.
- Amikor az előbb néztem, dél volt.
Előkapott egy órát, majd elhúzta a száját és laposan rám pillantott. Nem értettem, miért nézett rám olyan furán, de nem is igazán hagyott időt a gondolkodásra, szinte azonnal az orrom alá dugta a ketyegő szerkezetet. Megdöbbentem. Már délután fél négyet mutatott, pedig én egész biztos voltam benne, hogy sokkal korábban van még.
Mielőtt még bármit mondhattam volna, a pergamen tökéletes időzítéssel megállított eme szándékomban – jelzett, hogy feladatunk van.
Második feladat:
Okozzon kevésbé komoly, ámde jelentős testi fájdalmat annak személynek, akit a leginkább antipatikusnak talál, természetesen úgy, hogy az ne tudja meg az ön személyazonosságát! (HC22 megjegyzése: Ez a személy jelen esetben nem is egy, hanem kettő: Polly Markton, valamint Jennett Ellen kisasszonyok.)
A feladat teljesítettnek számít, ha:
- Az alanyok erősen, vagy legalábbis látványosan vért veszítenek, esetleg a csontjaik eltörnek, eszméletüket vesztik, de semmi szín alatt nem halnak bele sérüléseikbe
- Az alanyok nem vették észre, hogy az ön keze van a dologban
- Az alanyok szemmel láthatóan szenvednek
- Ön kimondottan jogosnak tartja a büntetést
A feladatot 18:02 percig teljesíteni kell, különben ön, Fred Weasley, elbukik.
További szép estét és sok sikert kíván: HC22
Egy darabig csak döbbentem meredtem magam elé, de nem tudtam felfogni a szavakat, amiket olvastam. Valamiféle elégedettség és káröröm költözött a szívembe, amitől még én magam is megijedtem egy pillanatra. Elvégre mindig is gyűlöltem Pollyt és Jennyt, csaknem úgy, mint Ellyt. Viszont kissé kétségesnek éreztem a helyzet kivitelezhetőségét, tekintve, hogy a szerencsétlen áldozatok legjobb barátnője volt a helyettem cselekvésre kényszerített személy.
Lopva oldalra néztem, hogy megtudjam, miféle reakciót váltott ki a feladat szövege társamból. A lány arcán nem tükröződött semmilyen érzelem, csak mereven bámult ki az ablakon, figyelte a lassan lenyugvó napot.
Amikor megpillantottam őt, azonnal eszembe jutott, milyen szenvedés volt nekem, mikor George-ot kellett bántanunk, ezért nem is sürgettem őt. Teljes mértékben meg tudtam érteni, még akkor is, ha nem mutatta ki megrökönyödését és vonakodását. Annál már jobban sikerült kiismernem, hogy tudjam, nem hagyja olyan hidegen egy-egy ilyen fordulat.
Akármennyire ellenszenves volt is nekem, tudtam, hogy igenis képes szeretni, csak nem engem és társaságom tagjait. Tehát egy átlagos ember – csakúgy, mint az ismeretségi köröm szinte minden tagja.
- Weasley – szólalt meg végül határozottan, miközben egy szemrehányó félmosoly jelent meg az arcán –, ha visszatérsz az életbe, szólj rám, hogy adjak neked egy óriási pofont!
- Emlékeztetni foglak, de aggódj! – mosolyodtam el halványan, ugyanis még mindig nem voltam biztos benne, hogy sikerülni fog a feladat.
Elvégre akkor sokkal könnyebb dolgunk volt, amikor George-ot kellett bántani. Persze csak azért, mert a párosunk cselekvőképes tagja képes volt tenni az ügy előrehaladásának érdekében.
Hamar összeszedtük magunkat és elindultunk a Nagyterem irányába, ahol a hangokból ítélve még mindig voltak emberek. Végül is hová mentek volna, ha már egyszer mindenki itt volt? A hatalmas ajtó előtt megálltunk egy pillanatra, hogy Elly magára ölthesse a fekete köpenyt, amit útközben szerzett valahonnan.
Nem hagyhattuk, hogy felismerjék őt, mert a végén még bajba kerültük volna – mindketten. Amikor könnyeden átlibbentem a vastag és tömör falon, ismét elfogott az az érzés, amit annyira gyűlöltem. Az, amit akkor tapasztaltam, amikor tudtam, hogy gyászolók közé keveredtem. Emellett egész biztos voltam benne, hogy a sok letakart halott látványa is csak tetézte a légkör émelyítő hatását.
- Ne kószálj el – morogta alig hallhatóan társam, mire észbe kaptam, s szorosan mögé szegődtem. Szinte azonnal kiszúrtam az egyik sarokban sutyorgó párost. Az arcukon nyoma sem volt szomorúságnak vagy épp együttérzésnek, csupán cseppnyi aggodalmat tükröztek a pillantásaik, melyeket az ajtó felé küldtek.
Úgy döntöttem, hogy közelebb siklok hozzájuk és informálódom arról, amiről beszélgetnek. Elly rosszalló pillantásait tehát figyelmen kívül hagytam, s egyenesen Polly és Jenny elé lebegtem.
- …nincs meg.
- Legalább szólhatott volna, hogy elmegy!
Értettem én, hogy miről volt szó – pontosabban: kiről. Aggódtak Elly miatt, aki már jó ideje nem mutatkozott a nyilvánosság előtt. Abban viszont biztos voltam, hogy az én és sorstársaim halálát a legkevésbé sem bánták, hiszen egyébként kimondottan derűsnek tűntek.
Várakozón hátranéztem, hogy megtudjam, hol van társam, de meglepetten konstatáltam az eltűnését. Fejcsóválva fordultam vissza ellenségeim felé, akik viszont abbahagyták a csevegést és határozott léptekkel távozni készültek. Egyáltalán nem értettem a dolog miértjét, de azért a nyomukba szegődtem, és követtem őket egészen a Bejárati Csarnokba, ahol aztán tanácstalanul álltak meg.
A helyiség üres volt, rajtunk kívül nem járt arra senki, túl hátborzongató volt a látványa a csata lenyomatai miatt.
- Pedig esküdni mertem volna, hogy Ellyt láttam az előbb – morogta Polly. A hangján nagyszerűen érződött a negatív él, mint mindig. Ha el is feledkeztem arról, hogy mennyire ellenszenves bagázsnak tartottam a három gráciát, ez azonnal emlékeztetett rá.
Nem volt több időm ezen merengni, ugyanis az események ezután nagyon gyorsan peregtek. Hirtelen megjelent egy csuklyás alak – én tudtam, hogy ki volt az –, aki biztos lépésekkel közeledett felénk. Mielőtt a lányok akár csak fel is foghatták volna, hogy mi történik, Elly már mindkettejüket képen törölte.
Én elkerekedett szemekkel bámultam a szemem elé táruló jelenetet, Jenny a földön fetrengve visított és vérző orrát tapogatta, Polly ellenben talpon maradt. Csak nemtörődöm módon megtörölte a szája szélét, ami felrepedt, majd egyenesen támadójára szegezte a pálcáját. Egy cseppet meglepődtem, de aztán gyorsan megjegyeztem magamban, hogy már jó ideje nem láttam őt harcolni.
- Ki vagy te? Mit akarsz tőlünk? – kérdezte teljes lelki nyugalommal, de egyáltalán nem elbizakodottan vagy figyelmetlenül. Mivel Elly nem válaszolt neki, magasba emelte fegyverét és mintha motyogott volna valamit, ami igencsak hasonlított a lefegyverző bűbájhoz.
Már éppen kezdtem volna aggódni, mikor észbe kaptam. Hiszen ha az ellenségnek nem is volt pálca a kezében, akkor hiába a csigavér és a precíz támadás!
Abban a pillanatban megengedtem magamnak egy kis kuncogást, amit úgysem hallottak a többiek. Ekkor azonban olyan dolog történt, amitől megállt bennem az ütő – azaz csak megállt volna, ha nem haltam volna meg már amúgy is. Megszólalt az óra, elütötte a hatot; ez pedig azt jelentette, hogy a feladat határideje két perc múlva lejár.
Egy hirtelen ötlettől vezérelve felkaptam egy kis törmeléket (azon már meg se lepődtem, hogy erre képes voltam – hiszen Hóborc is meg tudta fogni a trágyagránátokat) és Polly nyakába zúdítottam. Eközben Elly még okozott Jennynek még néhány felületes karcolást a csupasz karján, ezzel elősegítette a vére bugyogását.
Néhány perc elteltével úgy döntöttem, hogy a kockát már elvetettük. Odalebegtem Ellyhez, aki még idő közben hátrálni kezdett.
- Menjünk, többet már úgysem tehetünk – mondtam halkan, mire ő alig láthatóan bólintott. A köpenye egy kicsit elcsúszott a nagy igyekezetben, de még így is tökéletesen fedte az arcát és felismerhető pontjait. Le mertem volna fogadni, hogy még az sem volt egyértelmű Pollyéknak, hogy támadójuk férfi vagy nő volt.
Ő gyors lépésekkel haladt előttem, bár volt egy olyan érzésem, hogy nem tervezte még el, hová is akar menni. Végül Hisztis Myrtle mosdójában kötöttünk ki, ami annak ellenére kellemetlenül érintett, hogy szellem létemre igazán nem kellene fennakadnom egy lányvécén.
- Nahát, a Weasley gyerek! – sikkantotta elképedten a házigazda. – Be akarsz költözni?
- Nem, Myrtle.
- Pedig nem kell fizetned a vízszámlát – küldött felém egy csábosnak szánt mosolyt, amitől nekem valamiért görcsbe rándult a gyomrom. Nem voltak jók a kilátásaim, tekintve, hogy máris akadt egy készséges kísértet, aki felajánlotta a vécéjét.
Láttam magam előtt a rettentő képet: Myrtle mellett élem le halálom hátralévő napjait, Elly pedig eljön hozzánk vécés néninek, aki majd a diákokat ijesztgeti Frics helyett.
De a képzet csak egy pillanatig tartott, ezután hallottam segítőm felől a mocorgást, s inkább felé fordultam. Lehámozta magáról a fekete álcát, majd egy gyors mozdulattal előrántotta a pergamenünket a pólójából. A pólója alól!
- Miért raktad pont oda? – kérdeztem felháborodottan. Valahogy irritált, hogy nem volt képes kevésbé intim helyre rejteni egy ilyen iratot.
- Miért ne pont oda? – kérdezett vissza ravaszkás vigyorral az arcán.
Ha nem ismertem volna magam jobban, azt mondtam volna, hogy egy cseppet zavarba tudott hozni. De inkább nem szóltam, csak legyintettem egyet – nem kívántam vitát nyitni a dologgal kapcsolatban. Helyette inkább én is a pergamen fölé hajoltam.
Feladat teljesítve! A további feladatokig szíves türelmét kérem! Üdvözlettel: HC22
A fenti megjegyzése: Ha nem lenne aranyból a jóindulattal telt szívem, maga bizony kifutott volna a határidőből, tisztelt Fred Weasley!
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
